top-image

Kezdetben ezeket a gondolatokat a kubai fegyveres erők Oliva Verde című lapjának szántam. De ostobaság lenne ilyesfajta mellékes részletekhez ragaszkodni, most, amikor már nagyon jól tudjuk, hogy azt az egész létsíkot, amelyben újságok jelennek meg és fegyveres erők ténykednek, egyszerűen a tudatosulás olyan pillanatainak egymásutánja alkotja, amelyeket egyedül az egyesít, hogy minden új pillanatban jelen van az előző pillanatokról való tudás. És bár időtlen időktől fogva nem szakad meg ez az egymásutániság, magában a tudatosulásban nem tudatosul önmaga. Ezért siralmas az ember állapota az életben.

De az emberiség felszabadításának nagy harcosa, Sziddhártha Gautama számtalan munkájában rámutatott, hogy az ember életben való siralmas állapotának fő oka maga az ember önnön létezéséről, életéről és a siralmas állapotáról való elképzelése, azaz a dualizmus, amely annak a – laikusok által létnek, világnak nevezett – valaminek szubjektumra és objektumra való bontását kényszeríti ki, ami valójában sohasem volt és sohasem lesz, hiszen maga az úgynevezett világ egésze ködkép.

Sziddhártha Gautama sok emberhez el tudta juttatni ezt az egyszerű igazságot, mivel az ő idejében az emberek érzései egyszerűek és erősek voltak, belső világuk pedig tiszta és háboríthatatlan. Sziddhártha Gautama, azaz Buddha egyetlen szava teljes mértékben meg tudta változtatni az ember egész életét, és egy pillanat alatt képes volt átjuttatni egy másik partra, a semmi által nem korlátozott szabadság birodalmába. De azóta sok évszázad telt el. Ma Buddha szavai eljuthatnának bárkihez, de a megszabadulás kevesek osztályrésze. Ez kétségkívül azzal az új kulturális állapottal függ össze, amelyet a régi szövegek „sötét kornak" neveznek.

Bajtársak!

Ez a sötét kor már elérkezett. És ez főképpen azzal a szereppel van kapcsolatban, amelyet az ember életében játszani kezdtek az úgynevezett vizuális-pszichés generátorok, vagy másképp: a második fajtájú objektumok.

Amikor Buddha arról beszélt, hogy a dualizmust a világ szubjektumra és tárgyi valóságra való feltételes felosztása váltotta ki, akkor az egyes számú szubjektív-objektív felosztásra gondolt. A sötét kor legfőbb jellemzője az, hogy az ember életét az a kettes számú szubjektív-objektív felosztás határozza meg, amely Buddha idején egyszerűen nem létezett.

Annak megvilágítására, hogy mit kell egyes számú és kettes számú objektumon érteni, hozzunk fel egy egyszerű példát, a televíziót. Amikor a televízió ki van kapcsolva, egyes számú objektumot alkot. Egyszerűen egy üvegfalú ládika, amelyet nézni vagy nem nézni bárkinek szabadságában áll. Amikor az ember tekintete a sötét képernyőre esik, szemmozgását kizárólag a belső idegi impulzusai vagy a tudatában lezajló pszichés folyamatok irányítják. Például képes észrevenni, hogy a képernyőt összepöttyögették a legyek. Vagy megfontolás tárgyává teheti, hogy vegyen-e egy kétszer akkora televíziót. Vagy gondolkozhat róla, hogy nem kellene-e áttenni egy másik sarokba. A be nem kapcsolt televízió semmiben sem különbözik azoktól a tárgyaktól, amelyekkel Buddha idején kapcsolatba kerültek az emberek, lett légyen az kő, a fűszálon lévő harmatcsepp vagy egy kettős hegyű nyílvessző – tehát mindazon tárgyak, amelyekre Buddha utal a beszédeiben.

De amikor a tévét bekapcsolják, akkor az egyes számú objektumból kettes számúvá alakul. Egészen más természetű jelenséggé változik. És bár a képernyőt néző személy nem veszi észre ezt a számára megszokott metamorfózist, az kolosszális méretű. A néző számára megszűnik a televízió mint súllyal, mérettel és egyéb fizikai jellemzőkkel bíró fizikai objektum. Ehelyett a nézőben egy másik – minden itt jelenlévő számára jól ismert – térben való jelenlét érzése alakul ki.

Chuck. Fringe. The Big Bang Theory. Brothers and Sisters. 'Til Death. Community. Mi a közös bennük? Valamennyien kapcsolódnak valahogy a szindikátusi sugárzáshoz.

Manapság egyre gyakrabban kerül elő a fogalom a tévézésben, holott korántsem egy friss jelenségről van szó. Mégis, a közelmúltban az egyszeri sorozatrajongók is megismerkedhettek vele, hiszen számos igazi fanfavorit sorozat utolsó szezonos megújításánál előkerült a téma.

De pontosan mi is az a szindikátus? Azt szerintem mindenki tudja, hogy köze van a 100 rész eléréséhez, mert akkor el lehet adni a szériát. De kinek és hova? És miért pont 100? Miért nem 40, 60 vagy éppen 200? Ebben az írásban ezt próbálom bemutatni, plusz remélhetőleg helyre teszek néhány tévhitet is.

Ez nem tévé, ez HBO. Ismerős szlogen, és amikor meghalljuk, pontosan tudjuk, mit kell magunk elé képzelni. Magas szintű szórakoztatást, erőszakot, meztelenséget, explicit nyelvezetet, mozifilmes látványt, felnőtt tartalmakat, komoly pedigrés alkotókat, innovatív ötleteket és megvalósítást, egyszóval valami olyat, amit sehol máshol nem kaphatunk meg, országos csatornákon legalábbis biztosan nem. A kép mára árnyalódott, hiszen az olyan kábelcsatornák, mint az AMC, FX vagy Showtime, felzárkóztak mellé, és komoly konkurenciát képeznek sorozatfronton, nem véletlen, hogy a szlogen is lerövidült "it’s HBO"-ra. De az HBO név még ma is egyet jelent a minőséggel, a brand, amit a csatorna a 2000-es évek elején kialakított, ma is benne él a nézőkben.

 

Egy dolgot viszont még nem említettem. Amikor az előbb felsorolt jellemvonásokra, vagyis az HBO-brandre gondolunk, elsősorban a drámákra asszociálunk. Az HBO névről először a Maffiózók, a Drót, az Elit alakulat, a Deadwood, a True Blood és a Trónok harca jut eszünkbe. A komédiák, egy-két kivételtől eltekintve, automatikusan a második vonalba sorolódnak. És míg a drámák körében él bennünk egyfajta egységes kép, a szitkomok – vagy nevezzük inkább félórás sorozatoknak őket – jóval szerteágazóbbak, nem sorolhatóak ilyen könnyen egy halmazba. Azaz: az HBO-nak nincsen saját vígjáték brandje. A folytatásban annak próbálok utánajárni, vajon hogyan alakulhatott ez ki, és mennyire tudatos a csatorna részéről. (A bejegyzéshez felhasználtam az AV Club kritikusának, Myles McNuttnak egy, a témával foglalkozó 2010-es értekezését, amit sajnos időközben leszedett a Cultural Learnings blogról.)

Nem hullajtottunk oroszlánkönnyeket, mikor a Fox múlt hét elején bejelentette, elkaszálja a nagy reményekkel útjára indított, de szinte már a kezdetektől nézettségi és kreatív problémákkal küzdő Terra Nova-t. A kasza azonban ennek ellenére mégis megihlette az amerikai szakírók többségét és hosszú, elemző cikkek születtek a döntésről, illetve annak rövid és hosszútávú következményeiről. A téma természetesen az utóbbi évek egyik közkedvelt topikja, a high concept sorozatok sorsa volt, melynek kapcsán sorban jöttek a pesszimista előrejelzések. A cikket két részre lehet felosztani, az első felében röviden ismertetem James Poniewozik, a Time újságírójának álláspontját, majd kifejtem a saját véleményemet.

Mivel járhat a Terra Nova kaszája James Poniewozik szerint?

  1. A Terra Nova sikere megnyithatta volna az utat a sci-fi sorozatoknak, a nagy költségvetéssel bíró sorozat bukása azonban elrettentő példa lehet a csatornák számára. Ráadásul az utóbbi időben több olyan sorozat is gyors véget ért, mely magán viselte a sci-fi műfaj jegyeit, emlékezzünk csak a V, The Event, FlashForward hármasra. Vonjuk le tehát a következtetést: a sci-fi eddig sem szerepelt a csatornák kívánságlistáinak élén, ezt követően pedig teljesen kiszorulhat az országos tévék kínálatából.
     
  2. Mindez kihatással lesz az ambíciózus, nagy költségvetésű produkciókra is, Poniewozik szerint az országos csatornák mostantól még jobban biztonsági játékra törekednek majd, nem akarják bevállalni a nagy kockázattal bíró projekteket. Konkrét példát is hozott, Lev Grossman csalódottan vette tudomásul, hogy a The Magicians című fantasy regényének adaptációját visszadobta a Fox, minden bizonnyal a pilot grandiózussága és az ebből eredő ‘veszélyek’ komoly aggodalommal töltötték el a csatorna vezetőségét. Tavaly pedig a Locke & Key-jel történt ugyanez…
     
  3. A nem merünk kockáztatni tendencia már évek óta látszik, egyre kevesebb a high concept sorozat és sajnos azok is gyenge nézettséget hoznak. Idén eddig az Awake, a The River és az Alcatraz is gyengén teljesít, de a Smash is csak a felvezetése miatt él meg, az egyetlen siker eddig a Touch volt.
     
  4. Mindez oda vezet, hogy egyre inkább beszűkülnek a lehetőségek az új, merész tervekkel előálló fiatal írók előtt, akiknek egyetlen reményük, hogy valamelyik kábelcsatorna majd felfedezi őket.

Mivel járhat a Terra Nova kaszája szerintem?

Országos csatornákon huszon-egynéhány részes évadok szeptembertől májusig, back nine berendelések,  midseason, sweeps, kábelen tíz-tizenhárom rész, brit modell; szerializált sorozatok, high concept, egy rész-egy eset, proceduralok, többkamerás, egykamerás szitkomok… felteszem, aki a Tábortüzet olvassa, annak ismerősek a modernkori sorozatozás ezen paraméterei. Azok a (tetszés szerint bővíthető) paraméterek, amelyek alapvetően meghatározzák, milyen keretek közt mozoghatnak a sorozatkészítők. Meglehetősen tág keretekről beszélek, van bőven mozgástér – a készítők kezét nem a koordinátarendszer, hanem az abban működő szervezetek, emberek kötik meg –, de viszonylag ritkán tapasztalunk olyat, hogy egy sorozat kitörne belőle, szökőévenként érkezik egy Maffiózók, 24 vagy Lost, amely forradalmasítja a meglévő kereteket, vagy azok valamely aspektusát.

Az okok persze sokrétűek. Eleve borzasztóan nehéz hosszú évtizedek alatt megkövesedett rendszerekbe új életet lehelni (lásd, a Nielsen-mérés; az, hogy az új platformok, mint mondjuk a Hulu vagy a Netflix, hogyan befolyásolják a sorozatnézési szokásainkat, külön bejegyzést igényelne). Az is kérdés, van-e egyáltalán igény forradalmat kirobbantani. Ha megkérdeznénk egy Les Moonvest, egyszerűen csak rábökne a CBS nézettségére, és vállat vonna – ami működik, azt minek bolygatni? Jó ez így, ahogy van, lám, az emberek tökéletesen meg vannak elégedve vele. A sokadik történelmi mélypontján szenvedő, az évek során ásott gödörből kimászni képtelen NBC ellenben nyitottabb lehet az új ötletek iránt, mint ahogy Greenblatt kacsingatott is az idei TCA-turnén a rövidebb évadokra épülő kábeles modell felé. Meg aztán, van-e a nézőnek igénye új formákra, van-e még olyan betöltetlen űr, mint az ezredforduló környékén a felnőtt drámáké.

A 2010-es években két készítő is olyan új, innovatív ötlettel állt elő, amire érdemes odafigyelni, és amelyek ha nem is rengetik meg alapjaiban a tévézést, izgalmas új tendenciákat indíthatnak el. Nem meglepő, hogy mindkettő kábelen született, ahol nem kell a legszélesebb nézőközönség, minden létező réteg ízlésére apellálni, de ha előre megtippeltetném veletek a készítőket, nem biztos, hogy ez a két név fordulna elő a legtöbbször. (Lehet játszani, aki még nem görgetett lejjebb.) Az egyik „modell” már bizonyított, a másiknak még át kell esnie a tűzkeresztségen.

Öntörvényű, szabályoknak fittyet hányó, a bűnözőknél is mocskosabb zsaru. Kiskirály a civilizálatlan, törvények nélküli Vadnyugaton. Változásra képtelen, átlagember maffiavezér. Kitalált életet élő, önmagát tucatnyi, hazugságból felépített védőpáncél mögé rejtő reklámügynök. Tévéképernyőnkre – főleg a kábeles adóknak köszönhetően – az elmúlt bő évtizedben beköltöztek az antihősök, hogy hétről hétre szurkolhassunk… velük? Ellenük? Hogy hétről hétre szembesítsenek minket az emberi természet sötétebbik oldalával, hol elborzasszanak, hol szimpátiát keltsenek, de soha ne tudjunk dűlőre jutni velük, és mindeközben lebilincselően izgalmas karaktertanulmányokkal ajándékozzanak meg.

Mégis, az utóbbi egy-két évben mintha megtörni látszana az antihősök egyeduralma, fogyatkoznak az ellenszenves, ambivalens főszereplők, helyükre mintha hagyományosabb hőstípusok térnének vissza. Lecsengőben volna az antihős-hullám? Egyáltalán, szükség van még többre közülük? Lehet még újat mutatni a Mad Men, a Maffiózók vagy a Sons of Anarchy után? Ezeket a kérdéseket járom körül a kábelcsatornák világában (rövid országos kitekintéssel).

Sokat gondolkoztam azon mostanában, hogy az idei évadban elinduló mesék vajon egy új trend megszületését jelentik, vagy csak egy jól sikerült próbálkozás, ami pünkösdi királyság jelleggel gyorsan ki is hal majd? A választ erre a kérdésre majd csak pár év múlva fogjuk megkapni, de járjuk addig is körül a témát, reménykedve abban, hogy évek múlva is megéri majd a Tábortűz köré gyűlni, később visszatérhetünk erre a kérdésre. Nem az a fő cél, hogy meggyőzzünk bárkit is, hogy a Grimm és a Once Upon A Time nagyon jó sorozatok, hanem hogy egy kicsit ránézzünk a trendek szerepére. 

Kezdjük azzal, hogy mi a közös a következő emberekben: John Carter, Derek Shepherd, Bobby Donnell, Gil Grissom? Szeretjük vagy sem, nézzük vagy sem, olyan karakterek ők, akik mellett nagyon sokan felnőttünk. A maguk korában, az indulásnál még egyikük sikerére sem fogadtunk volna (értsd: ki gondolta volna, hogy 10 évadok lesznek ezekben a sorozatokban?), viszont jókor jöttek és meghatároztak a tv-nézést nagyon sokáig. Az orvosi, jogi, nyomozós sorozatok sikere töretlen volt éveken keresztül, és bár most is a képernyőn vannak, már nem annyira hangos tőlük a világ, igaz a nézettség indokolja a maradásukat a minőség viszont nagyon elmarad az elvárttól. Ez persze szubjektív, de pont ezért is örülök kifejezetten ennek a felületnek, ki lehet tárgyalni az ilyen kérdéseket.

bottom-img
süti beállítások módosítása