top-image

Chuck. Fringe. The Big Bang Theory. Brothers and Sisters. 'Til Death. Community. Mi a közös bennük? Valamennyien kapcsolódnak valahogy a szindikátusi sugárzáshoz.

Manapság egyre gyakrabban kerül elő a fogalom a tévézésben, holott korántsem egy friss jelenségről van szó. Mégis, a közelmúltban az egyszeri sorozatrajongók is megismerkedhettek vele, hiszen számos igazi fanfavorit sorozat utolsó szezonos megújításánál előkerült a téma.

De pontosan mi is az a szindikátus? Azt szerintem mindenki tudja, hogy köze van a 100 rész eléréséhez, mert akkor el lehet adni a szériát. De kinek és hova? És miért pont 100? Miért nem 40, 60 vagy éppen 200? Ebben az írásban ezt próbálom bemutatni, plusz remélhetőleg helyre teszek néhány tévhitet is.

  • Firefly (2002) - 11 rész után kasza, 14 rész összesen
  • Undeclared (2002) - 16 rész után kasza, 17 rész összesen
  • Wonderfalls (2004) - 13 rész után kasza, 13 rész összesen
  • Kitchen Confidential (2005) - 4 rész után kasza, 13 rész összesen
  • The Inside (2005) - 8 rész után kasza, 13 rész összesen
  • Tru Calling (2005) - 25 rész után kasza, 25 rész összesen
  • Reunion (2005) - 9 rész után kasza, 13 rész összesen
  • Drive (2007) - 4 rész után kasza, 6 rész összesen
  • Running Wilde (2010) - 9 rész után kasza, 13 rész összesen
  • Lone Star (2010) - 2 rész után kasza, 2 rész összesen
  • The Chicago Code (2011) - 13 rész után kasza, 13 rész összesen
  • Terra Nova (2011) - 11 rész után kasza, 11 rész összesen


Nagyon durva névsor, mi? Kezdjük azzal, hogyha ezekből a sorozatokból legalább három nem volt meg, akkor azonnal be lehet csukni a böngészőt és el lehet menni pótolni, mert nem tudod, miről maradtál le! Nyugi, az internet megvár.

Igen, mindannyian kult- vagy rajongói sorozatoknak számítanak, érthető, ha a legtöbb sorozataddikt arra emlékezik belőlük, hogy ezeknek mennyire fájt a korai kaszája, és természetesen mind-mind FOX sorozatok voltak.

Pláne, hogy rengeteg olyan extra információ van még mellette, amik egyre csúnyábbá teszik az összképet: a Firefly epizódjait ide-oda kavarták, a Tru Calling második évadját hat rész után vágták kukába, az Inside épp elkezdett felfelé menni nézettségileg, ráadásul nyár volt, tehát nem is volt akkora teljesítménykényszer. De hiába, a FOX már csak ilyen, kegyetlenül lengeti azt a bizonyos hosszúnyelűt, nincs tekintettel a sorozatrajongókra, az érzelmeinkre.

Valami történt a Raising Hope második évadjának 14. részében, amit most el fogok spoilerezni. Aki nem akarja előre tudni, az ugorja át az első két bekezdést, onnantól biztonságban lesz. Na szóval, a Raising Hope egyik visszatérő szála kezdettől a Jimmy és Sabrina közti „will they-won’t they” huzavona, a klasszikus paraméterekkel: a szerencsétlen srác, aki titkon epekedik a jófej csaj után, akinek viszont van barátja – persze, tapló. Az írók javára írható, hogy sosem vitték túlzásba szálat, hagyták, hogy működjön köztük a kémia haverként is, nem erőltették az összeboronálásukat. Időnként persze előjöttek Jimmy/Sabrina-centrikus epizódokkal, mint az új évad 13. része, ahol a Chance-család összefog, nehogy Wyatt elráncigálja Afrikába Sabrinát.

A 14. rész ezt a vonalat látszott továbbvinni, tipikus szitkomos megoldással: Jimmy felbérel egy kamubarátnőt, hogy féltékenységet ébresszen Sabrinában. A sorozat mostanra belerázódott egy kényelmes ritmusba, a Chance-szülők mindig szállítják a poénokat, ez az epizód is jópofa volt, bár elég kiszámítható… egészen a végéig, amikor is meglépték, hogy egy vicces, giccs határán egyensúlyozó, de abszolút megható és ötletes jelenetben, az évad kellős közepén, amikor senki nem számít rá (na jó, az epizód időzítése sugallhatta), összehozták Jimmyéket. Ki tudja, meddig fogják együtt tartani őket az írók, de már ez a lépés elég volt, hogy izgatottabban várjam a következő részeket, hogy felpezsdüljön a sorozat, a karakterek közti megszokott viszonyok. Miért fél mégis megtenni oly sok más sorozat ugyanezt?


A „will they, won’t they”, más néven beteljesületlen vágyakozás (Unresolved Sexual Tension – UST) egyszerre kötelező elem és pestis a sorozatokban. Az okokig egy nyolcvanas évekbeli sorozathoz, Moonlightinghoz (nálunk A simlis és a szende címen futott) kell visszanyúlnunk, és az erről elhíresült, közmondásos Moonlighting-átokhoz. A sorozat főhősei, David és Maddie (Bruce Willis és Cybill Shepherd) évekig kerülgették egymást, mígnem a harmadik évad végén lefeküdtek egymással. A sorozat ezt követően mélyrepülésbe kezdett, elvánszorgott valahogy az ötödik évad végéig, ahol meg is kapta a kaszát. Mégpedig azért – így szól a tévhit –, mert a nézőket csak odáig érdekelte, odáig érdekelhette a két magánkopó története, amíg össze nem jöttek, onnantól nem lehetett mit kezdeni a sztorival, a boldog pár unalmassá vált.

Van tehát egy átkunk: ha egy sorozatban a két – gyakran tűz és víz – főszereplő, akik közt az adja a feszültséget, hogy mikor borulnak egymás karjaiba, végül összejönnek, a sorozatnak annyi, garantáltan unalomba fullad. Ergo, a vágyódást addig kell húzni, ameddig csak lehet. A következőkben megnézzük, igazolható-e a Moonlighting-átok, és egyáltalán, kell-e nekünk feltétlenül ez a klisé.

Posztsorozatunkban olyan állításokat fogunk közelebbről megnézni, amelyek egyre több helyen ütik fel a fejüket. Szisztematikusan végigmegyünk rajtuk, bebizonyítva, hogy semmi sem igaz az egészből. Aztán biztos lesz olyan is, ahol (magunkat is meglepve) kénytelenek leszünk belátni, hogy bizony van alapjuk ezeknek a véleményeknek. Az első részben az eredetiség kerül terítékre.

Az elmúlt években sokfelé lehetett olyanokat olvasni, hogy Hollywoodhoz hasonlóan az amerikai network televíziózásból is eltűnőben vannak az eredeti ötletek, mindenhol előtérbe kerülnek a feldolgozások, remake-ek, amiknek mi, sorozatkedvelők isszuk meg a levét, hiszen eltűnnek az igazán jól megírt, high-concept sorozatok. Túl sok pénz forog kockán az iparágban, mindenki inkább biztosra megy és olyan sorozatot rendel be, amivel nem vállal felesleges kockázatokat. Ha pedig nincs semmi ilyesmi, akkor csinálnak egy újabb nyomozós szériát, az úgyis mindig sikeres lesz, hiszen a procedurális sorozat a végtelenségig ismételhető.

otletek3.jpg
Ez utóbbit a legkönnyebb megcáfolni. El kell fogadni, hogy a televízió eléggé ciklikus médium: ha egyetlen sorozat sikeres lesz, az elkerülhetetlenül azt vonja maga után, hogy a többiek is meg fognak próbálkozni egy hasonlóval. A 2000-es években a nyomozós sorozatok valóban előtérbe kerültek, de ugyanez igaz volt a 80-as években is. A 70-es évek végén a szappanoperák, a 60-asokban a westernsorozatok, az 50-es évek végén pedig a ma már klasszikusnak számító sitcomok szárnyalásának lehettek tanúi az akkori tévénézők. Mint ahogy az is valószínű, hogy az Once Upon a Time és a Grimm idei sikere után jövőre a western mellett a mesei témák lesznek a slágerötletek az írók fejében.

De a nyomozós sorozatok áradata ma már rég a múlté! Jelenleg az öt országos televízión összesen 73 órányi programozható műsoridő van (a maradékot a heti hírműsorok és az amerikai futball teszi ki). A 2011/12-es évadban ebből a 73 órából összesen 15 órában mennek nyomozós sorozatok (kettővel kevesebben, mint a tavalyi, és néggyel kevesebben, mint a tavalyelőtti évben), ráadásul túlnyomó többséggel a CBS-en. Ez a teljes műsoridő 20%-a! Ráadásul ezek között mindössze három újonc sorozatot találni, 10 pedig legalább három éve műsoron van, tehát nem mondhatjuk, hogy ez lenne a csatornák új csapásiránya.

Tehát a nyomozós sorozatokból nem lehet Dunát rekeszteni. Azért tűnik soknak az arányuk, mert könnyen tipizálhatók, holott az egy franchise-hoz tartozókon kívül azért elég nagy különbségek vannak köztük (kinek jutna eszébe összehasonlítani egy CSI-t mondjuk a Castle-lel?). Ezzel az erővel panaszkodhatnánk a tinisorozatok áradatára is, hiszen 7 is megy belőlük a The CW-n!

Az a vád azonban, hogy túl kevés az eredeti ötlet, már komolyabb elmélyülést kíván.

bottom-img
süti beállítások módosítása