Öntörvényű, szabályoknak fittyet hányó, a bűnözőknél is mocskosabb zsaru. Kiskirály a civilizálatlan, törvények nélküli Vadnyugaton. Változásra képtelen, átlagember maffiavezér. Kitalált életet élő, önmagát tucatnyi, hazugságból felépített védőpáncél mögé rejtő reklámügynök. Tévéképernyőnkre – főleg a kábeles adóknak köszönhetően – az elmúlt bő évtizedben beköltöztek az antihősök, hogy hétről hétre szurkolhassunk… velük? Ellenük? Hogy hétről hétre szembesítsenek minket az emberi természet sötétebbik oldalával, hol elborzasszanak, hol szimpátiát keltsenek, de soha ne tudjunk dűlőre jutni velük, és mindeközben lebilincselően izgalmas karaktertanulmányokkal ajándékozzanak meg.

Mégis, az utóbbi egy-két évben mintha megtörni látszana az antihősök egyeduralma, fogyatkoznak az ellenszenves, ambivalens főszereplők, helyükre mintha hagyományosabb hőstípusok térnének vissza. Lecsengőben volna az antihős-hullám? Egyáltalán, szükség van még többre közülük? Lehet még újat mutatni a Mad Men, a Maffiózók vagy a Sons of Anarchy után? Ezeket a kérdéseket járom körül a kábelcsatornák világában (rövid országos kitekintéssel).

Az antihősökhöz vezető utat a Hill Street Blues, a Homicide és az NYPD Blue egyengette merőben új színt hozó, korántsem tévedhetetlen, helyenként visszatetszést keltő főszereplőivel, de Pandora szelencéjét úgy istenigazából 1999-ben nyitotta ki egy bizonyos David Chase, amikor rászabadította a világra minden idők egyik legbonyolultabb sorozatkarakterét, Tony Sopranót. A Maffiózók megmutatta, hogy a nézőkben megvan az igény a komoly, felnőtt, erőszaktól sem mentes drámák iránt, ám ami még ennél is fontosabb, bizonyította, hogy akár hat évadon keresztül is hajlandóak nézni egy nem kifejezetten szimpatikus főhős életét. Ha nincs a Maffiózók, sosem született volna meg Vic Mackey, Al Swearengen, Tommy Gavin vagy Nate Fisher.

A 2000-es évek eleji nagy „antihős-boom”-ot 2006 körül követte a második generáció olyan sorozatokkal, mint a Damages, a Dexter, a Brotherhood, a Mad Men és a Breaking Bad, nem is beszélve a Showtime-vígjátékokra (nevezzük őket inkább dramedyknek, hangsúly a szó első felén) jellemző antihősnőkről. Az antihősök szerepeltetésében élen járó HBO mögé e második hullámmal felzárkózott a Showtime, de még inkább az FX, melynek neve mára egyet jelent az izzadságszagú, macsó, kemény sorozatokéval, valamint részt kért a tortából az újonc AMC is. Vannak persze olyan basic cable adók, amelyek nem kívánnak beállni a sorba, a USA és a TNT nagy sikerrel vonultat fel programcsomagjában könnyedebb, tisztább morális képletű sorozatokat szerethetőbb főszereplőkkel, a prémium kábelcsatornákon és a férfi célközönségre hajtó basic cable adókon azonban megmaradt ez az általános tendencia.*

*Gyors kitekintés az országos mezőnyre. Az országos adók jóval kevésbé nyitottak az antihősök irányába, ez mindig is így volt, a fehér hollóként jelentkezők (EZ Streets, Profit, Lone Star) hamar elvéreztek. Az antihősnek egyedül tompított kisöccse, a kiállhatatlan, arrogáns, bunkó zseni karaktere szerzett népszerűséget, főként egy bizonyos dr. House-nak köszönhetően. A nagy országos csatornák manapság különösen biztonsági játékot játszanak, úgy tartanak a sötétebb hangvételű sorozatoktól, mint a leprától, még a más tekintetben kábeles drámákra hajazó The Good Wife is erényes főhősnőt tesz középre, és őt veszi körül morálisan kikezdhető mellékalakokkal, ahogy Shawn Ryan zsarusorozata, a The Chicago Code is talpig becsületes, korrumpálhatatlan hősöket állított szembe az ellentmondásos főgonosszal.

Vagy mégsem? Az utóbbi két év újonc termését nézve meglepve tapasztalhatjuk, hogy erősen lecsökkent az antihősöket központba állító sorozatok aránya. Az előbb felsorolt négy csatornán – kiegészítva a friss hajtás Starzzal – 2010. és 2011. években összesen 18 dráma mutatkozott be. Ezek közül össz-vissz négy sorozatnak van tisztán antihős főszereplője**, nevezetesen: a Starz-féle Boss, a Showtime-on futó The Borgias, az FX-es Lights Out, és az HBO Boardwalk Empire-je (illetve ötödikként a Torchwood: Miracle Day, ám Jack Harness kapitányt angol import lévén nem számoltam bele). Az, hogy mit tekintünk antihősnek, persze erősen szubjektív és vitatható, és jó kábeles sorozatok módjára a többi 14 sorozat főhőse sem fehér páncélos lovag, ám Raylan Givens rendőrbíró (Justified), Spartacus vagy éppen Rick Grimes (The Walking Dead) érzésem szerint közelebb állnak a hősskála innenső végéhez.

**Összehasonlításképpen a 2006-2008-ban ugyanezeken az adókon bemutatott 14 új drámasorozatból csak kettőben – True Blood, In Treatment – nem antihős volt a főszereplő, és Paul Weston terapeutája is véleményes.

Érdemes közelebbről is górcső alá venni négy győztesünket. Tom Kane polgármester, a Boss minden hájjal megkent, kétes eszközöktől sem visszariadó főhőse klasszikus antihős, akit jóformán csak súlyos betegsége – és esetleg a lányához fűződő viszonya – humanizál. A Starz viszont későn érkezett a játszmába, lemaradt a nagy antihős-hullámokról, mondhatjuk, hogy utólag próbálja behozni a lemaradását a maga Drótjával/Brotherhoodjával. A The Borgias a Showtime korábbi sorozatának, a Tudoroknak a testvérsorozata, ugyanazzal az alkotógárdával, így az ő antihős-pártolásuk is korábbra nyúlik vissza.

Marad tehát a Maffiózók köpönyegéből kibújt Patrick Leary (Lights Out) és Nucky Thompson (Boardwalk Empire). Előbbi jellegzetes antihős-jegyekkel rendelkezik, sötét múltú figura, aki a családját védendő és anyagi helyzetüket fenntartandó egyensúlyozik a törvényesség határmezsgyéjén. Sajnos a karakter és a színész egyaránt vérszegény volt, ráadásul a sorozat nem élte túl az első évadot. Utóbbi pedig meglepően puha antihős. Korrupt, az alvilággal kokettáló figura, látjuk benne a gengsztert, de az írók nem egy karizmatikus szörnyeteget, hanem egy szürke középvezetőt faragtak belőle, és mindezt még egy melodrámába hajló romantikus szállal is megtámogatták. Feltehetően hasonló utat akarnak bejárni vele, mint Walter White-tal, ám Atlantic City cézárja egyelőre csak halovány utánérzet.

Az FX és az AMC eközben látványosan visszavett az antihősökből. A Justified vagy a Terriers westernből és noirból táplálkozó főhősei becsületes emberek némi önpusztító hajlammal, megvan a sötét oldaluk, de határozott erkölcsi normák szerint vezetik az életüket (az American Horror Storynál nehéz megítélni a főszereplőket, mivel Ryan Murphy minden emberi lényt gyűlöl, ezért az összes karakter rémesen ellenszenves), míg a Rubicon, a The Killing és a The Walking Dead viszonylag egyértelműen pozitív hőstípusokat jelenítenek meg: a gyanakvó kisember, akinek senki sem hisz, a szófukar nyomozónő, a szálfaegyenes tartású seriff. Egytől egyig esendő hősök, akik egy kegyetlen, közönyös, sőt, gonosz világban próbálnak elevezni, s közben megmaradni jónak.

A Hell on Wheels megér egy külön misét, mert valamennyire szimbolizálja az antihős-divat bizonytalanságát. A sorozat főhőse, Cullen Bohannon első látásra tipikus antihős. Kérges szívű, hallgatag, erőszakra hajlamos veterán, aki felesége gyilkosai után folytat véres bosszúhadjáratot. Ha mindehhez hozzáteszem, hogy a rabszolgatartó Délről származik, előttünk is van egy céljaiért bárkin átgázoló, rasszista, sötétlelkű kurafi képe. Csakhogy Joe és Tony Gayton nem merték bevállalni a karakter logikus antihős voltát, és olyan anakronisztikus jellemvonásokkal ruházták fel, melyek kilógnak, mint a jófiú lólába. Cullenből így lett széplelkű, haladó szellemiségű romantikus, egy lovagias Clint Eastwood, aki felesége kérésére még a polgárháború előtt felszabadította rabszolgáit, és noha nem szívleli a feketéket, igazából nincs is velük semmi baja. A karakter pedig két szék között a pad alá esik.

Az HBO és a Showtime kínálatát tekintve jelenleg utóbbiban fedezhetőek fel jobban az antihős vonások. Egyrészt futószalagon ontják az antihősnő-központú dramedyket (tavaly a The Big C debütált, előtte nem sokkal a Nurse Jackie és a United States of Tara), másrészt a fekete humorú Shameless iszákos, destruktív, naplopó családfője bőven beleférne a kategóriába, ha ő lenne a sorozat főszereplője (sokak szerint ő az, szerintem egyértelműen Emmy Rossum Fiona Gallaghere, William H. Macy igazából másodhegedűs comic relief).*** Ezzel szemben az HBO idei nagy dobása, a Trónok harca a nemeslelkű lovag archetípusát tette meg főhősnek – hozzá kell tenni persze, hogy az évad eseményei éppen ezt az ideált dekonstruálták, zseniálisan illusztrálva a lovagi eszmény alkalmatlanságát és kudarcát a rideg rögvalóságban.

***Megvallom őszintén, a Homeland két egyenrangú főszereplőjével, a minimum zavart, de lehet, hogy terrorista Brodyval és a Starbuckot megszégyenítően sérült, destruktív Carrie-vel gondban voltam, és könnyen el tudom képzelni, hogy évad végén akár mindkettejüket az antihősök közé fogom sorolni.

Mi lesz így akkor? Néhány éven belül búcsút kell mondanunk hőn szeretve gyűlölt antihőseinknek? Azt azért erősen kétlem, és ezért ódzkodtam attól, hogy trendnek vagy paradigmaváltásnak nevezzem az elmúlt két évben tapasztalható elmozdulást. Ha csak a közeljövő projektjeit nézzük, találunk hagyományos „jófiúkat” (Aaron Sorkin új HBO-s projektje, Powers), de ugyanúgy vérbeli antihős-drámákat is (Luck, A Setét Torony, Magic City). Mindez inkább csak azt jelzi, hogy a készítők egyre nagyobb része érzi úgy, hogy az antihősökkel telített kábeles mezőnyben lassan úgy lehet igazán kitűnni, ha komplikált, ám valahol mégis egyértelműbb, régimódi hősöket mutatnak fel – vagy ha mégis antihős mellett döntenek, az ő szívét is meglágyítják.