De az emberiség felszabadításának nagy harcosa, Sziddhártha Gautama számtalan munkájában rámutatott, hogy az ember életben való siralmas állapotának fő oka maga az ember önnön létezéséről, életéről és a siralmas állapotáról való elképzelése, azaz a dualizmus, amely annak a – laikusok által létnek, világnak nevezett – valaminek szubjektumra és objektumra való bontását kényszeríti ki, ami valójában sohasem volt és sohasem lesz, hiszen maga az úgynevezett világ egésze ködkép.

Sziddhártha Gautama sok emberhez el tudta juttatni ezt az egyszerű igazságot, mivel az ő idejében az emberek érzései egyszerűek és erősek voltak, belső világuk pedig tiszta és háboríthatatlan. Sziddhártha Gautama, azaz Buddha egyetlen szava teljes mértékben meg tudta változtatni az ember egész életét, és egy pillanat alatt képes volt átjuttatni egy másik partra, a semmi által nem korlátozott szabadság birodalmába. De azóta sok évszázad telt el. Ma Buddha szavai eljuthatnának bárkihez, de a megszabadulás kevesek osztályrésze. Ez kétségkívül azzal az új kulturális állapottal függ össze, amelyet a régi szövegek „sötét kornak" neveznek.

Bajtársak!

Ez a sötét kor már elérkezett. És ez főképpen azzal a szereppel van kapcsolatban, amelyet az ember életében játszani kezdtek az úgynevezett vizuális-pszichés generátorok, vagy másképp: a második fajtájú objektumok.

Amikor Buddha arról beszélt, hogy a dualizmust a világ szubjektumra és tárgyi valóságra való feltételes felosztása váltotta ki, akkor az egyes számú szubjektív-objektív felosztásra gondolt. A sötét kor legfőbb jellemzője az, hogy az ember életét az a kettes számú szubjektív-objektív felosztás határozza meg, amely Buddha idején egyszerűen nem létezett.

Annak megvilágítására, hogy mit kell egyes számú és kettes számú objektumon érteni, hozzunk fel egy egyszerű példát, a televíziót. Amikor a televízió ki van kapcsolva, egyes számú objektumot alkot. Egyszerűen egy üvegfalú ládika, amelyet nézni vagy nem nézni bárkinek szabadságában áll. Amikor az ember tekintete a sötét képernyőre esik, szemmozgását kizárólag a belső idegi impulzusai vagy a tudatában lezajló pszichés folyamatok irányítják. Például képes észrevenni, hogy a képernyőt összepöttyögették a legyek. Vagy megfontolás tárgyává teheti, hogy vegyen-e egy kétszer akkora televíziót. Vagy gondolkozhat róla, hogy nem kellene-e áttenni egy másik sarokba. A be nem kapcsolt televízió semmiben sem különbözik azoktól a tárgyaktól, amelyekkel Buddha idején kapcsolatba kerültek az emberek, lett légyen az kő, a fűszálon lévő harmatcsepp vagy egy kettős hegyű nyílvessző – tehát mindazon tárgyak, amelyekre Buddha utal a beszédeiben.

De amikor a tévét bekapcsolják, akkor az egyes számú objektumból kettes számúvá alakul. Egészen más természetű jelenséggé változik. És bár a képernyőt néző személy nem veszi észre ezt a számára megszokott metamorfózist, az kolosszális méretű. A néző számára megszűnik a televízió mint súllyal, mérettel és egyéb fizikai jellemzőkkel bíró fizikai objektum. Ehelyett a nézőben egy másik – minden itt jelenlévő számára jól ismert – térben való jelenlét érzése alakul ki.

Bajtársak!

A kérdés csak az, hogy tulajdonképpen ki vesz részt a televíziónézésben. Mondhatjuk-e azt, hogy maga a néző? Megismételjük a kérdést, mivel nagyon fontos: mondhatjuk-e azt, hogy az az ember nézi a televíziót, aki nézi?

Azt állítjuk, hogy nem. Mégpedig a következők miatt. Amikor az ember a kikapcsolt televíziót nézte, akkor szemmozgását és figyelme irányultságát saját – ha mégoly kaotikus – akarati impulzusai irányították. A minden képet nélkülöző fekete képernyő semmilyen hatást sem gyakorolt szemmozgására és figyelme áramlására, illetve gyakorolt, de csak mint háttér.

A bekapcsolt televízió gyakorlatilag sohasem egyetlen kamerával felvett statikus képet közvetít, ezért a képernyőn lévő kép sohasem háttér. Épp ellenkezőleg, ez a kép intenzív módon változik. Néhány másodpercenként vagy kép-váltás, vagy egy másik tárgyra való zoomolás, vagy pedig egy másik kamerára való átkapcsolás történik – a képet szüntelenül modifikálja az operatőr és a mögötte álló rendező. A kép ezen változását technomodifikációnak nevezzük.

Most különösen nagy figyelmet kérünk, mivel a következő állítás meglehetősen bonyolultnak tűnik, bár a lényege nagyon egyszerű. Azon kívül olyan érzésük is támadhat, hogy valami lényegtelen dologról van szó. Valójában bátran kijelenthetjük, hogy a második évezred végének legfontosabb pszichés jelenségéről fogunk beszélni.

A képnek a képernyőn való, különféle technomodifikációk eredményeképpen létrejövő változását összhangba lehet hozni egy feltételes pszichés folyamattal, amely folyamat arra kényszeríti a televíziónézőt, hogy egyik eseményről a másikra kapcsolja át a figyelmét, és a legérdekesebbet válassza ki a történésekből, azaz pontosan úgy irányítsa a figyelmét, ahogy ezt megteszi helyette a forgatócsoport. Létrejön ennek a pszichés folyamatnak a virtuális szubjektuma, amely a tévéadás ideje alatt a tévét néző ember helyett létezik, mivel úgy belemegy a tévénéző tudatába, mint a kéz a gumikesztyűbe.

Ez hasonlít a szellemmel való megszállottság állapotához, a különbség csupán annyi, hogy a szellem, amelyről eddig beszéltünk, nem létezik, hanem csak az általa való megszállottság tünetei léteznek. Feltételes ez a szellem, ám a tévénéző, abban a pillanatban, amikor a forgatócsoportra bízza, hogy önhatalmúan egyik tárgyról a másikra irányítsa figyelmét, gyakorlatilag ezzé a szellemmé változik, és ez a valójában nem is létező szellem, millió más nézővel együtt, őt is hatalmába keríti.

Ezt a folyamatot helyénvaló a kollektív nemlét megélésének nevezni, mivel a néző saját tudatát helyettesítő virtuális szubjektum egyáltalán nem létezik, hiszen ez a virtuális szubjektum csupán a vágók, operatőrök és a rendező kollektív erőfeszítésének eredményeképpen létrejövő hatás. Másrészt viszont a televíziót néző ember számára nincs reálisabb ennél a virtuális szubjektumnál.

Sőt: a Pu Er kolostorból való Lobszang Szu-csong tibeti szerzetes azt feltételezi, hogy abban az esetben, ha egy bizonyos műsort – például egy futballmeccset – egyidejűleg a Föld népességének négyötödénél többen néznének, akkor a tárgyalt virtuális hatás képes lenne az emberek együttes tudatából kiszorítani az emberi létsíkról való kollektív karmikus látomást; és ez beláthatatlan következményekkel járna (abszolút valószínű, hogy az olvadt fém-fürdő pokla, a kés-erdő pokla, stb. mellett új pokol keletkezne, mégpedig az örök futballbajnokság pokla). De számításait nem ellenőrizték, és ez mindenképpen a jövő kérdése. Bennünket viszont nem a jövő ijesztő perspektívái, hanem a ma nem kevésbé ijesztő realitása érdekel.

Vonjuk meg az első mérleget. A kettes számú objektumnak, azaz a bekapcsolt televíziónak az a kettes számú szubjektum, azaz a virtuális néző felel meg, aki ugyanúgy irányítaná a figyelmét, ahogy ezt ténylegesen megteszi a montírozó- és forgatócsoport. A néző érzéseit, gondolatait, az adrenalinnak és más hormonoknak a szervezetében való kiválasztását a külső operatőr irányítja, tehát belső folyamatai idegen akarat függvényeivé váltak. Természetesen az egyes számú szubjektum nem érzékeli azt a pillanatot, amikor elfojtja a kettes számú szubjektum, úgyhogy az elfojtás után már nincs, aki érzékelné, hogy a kettes számú szubjektum nem reális.

De nem egyszerűen nem reális (valójában ezt a szót az emberi világban mindenre alkalmazni lehet). Nincsenek szavak nem reális voltának leírásához. Az egyik nemlétnek a másik nemlétre való halmozása olyan légvár, amelynek szakadék az alapja. Felmerülhet a kérdés, hogy miért kell – nem reális voltuk fokozatait méricskélve – ennyit foglalkozni ezekkel a nemlétekkel. Ám az az igazság, hogy nagyon fontos az első és második típusú szubjektumok közti különbség.

Az egyes számú szubjektum abban hisz, hogy a realitást az anyagi világ jelenti. A kettes számú abban, hogy a realitást a televízióban megmutatott anyagi világ alkotja.

Az egyes számú szubjektum illuzórikus, mivel a világ szubjektívre és objektívre való hamis és téves felosztásának a terméke. Ám gondolatai, hangulatai kaotikus mozgása esetében is létezik az egyes számú szubjektum, mint néző; metaforikusán azt mondhatnánk, hogy az egyes számú szubjektum állandóan egy önmagáról szóló tévéadást néz, miközben szép lassan elfelejti, hogy néző, és fokozatosan beleéli magát az adásba.

Ebből a szempontból a kettes számú szubjektum teljesen képtelen és leírhatatlan valami; lényegében egy tévéadás, amely egy másik tévéadást néz. Az adásnézésnek ebben a folyamatában részt vesznek emóciók és gondolatok, viszont abszolút nem létezik az, akinek a tudatában létrejönnek.

A televízió programról programra való gyors kapcsolgatását – amihez azért folyamodnak, hogy ne kelljen a reklámot nézni – szörfözésnek vagy zappingnek nevezik. A burzsoá gondolkodás meglehetősen részletesen vizsgálta a magát a zappingnek átadó ember pszichés állapotát és az ennek megfelelő gondolkozásmódot, amely fokozatosan bázis értékűvé válik a mai világban. Ε jelenség kutatói azonban a zappingelésnek azt a módját vizsgálják, amikor a tévénéző kapcsolgat programról programra.

Magának a tévénézőnek az átkapcsolása, amelyet a rendező és az operatőr irányít (azaz a kettes számú szubjektum technomodifikáció útján való kényszerindukálása folyik) – ez a zapping másik, erőszakos formája, és a vizsgálatával kapcsolatos munkákat gyakorlatilag titkosítottak minden országban (Bhután kivételével, ahol betiltották a televíziózást). De a kényszerzapping – amelynek során a tévé a tévénézőt irányító távkapcsolóvá válik – nem egyszerűen a képsor egyik szervezési elvének, hanem a televíziós hipnotizálás, főleg a rekláminformációs mező tudatra-hatása alapjának bizonyul. Ezért a második típusú szubjektumot a továbbiakban nevezzük Homo Zapiensnek, vagy X3-nak.

Ismételjük meg ezt a rendkívül fontos következtetést: ahogy a tévénéző – nem óhajtván a reklámot nézni – átkapcsolja a televíziót, úgy a kép gyors és előre nem ismert technomodifikációja átkapcsolja magát a nézőt. A Homo Zapiens állapotába átmenvén ő maga változik távkapcsolóval irányított tévéműsorrá. És ebben az állapotban tölti élete jelentős részét.

Bajtársak! Az emberiség állapota ma nem egyszerűen siralmas, hanem azt lehet mondani, hogy nincs állapota, mivel alig van ember. Nincs semmi, amire rá lehetne mutatni, azt mondván, hogy: „Íme, ez a Homo Zapiens." Az X3 – ez egyszerűen a sötétbe merült lélek luminoforjának remanens fénye, egy másik film forgatásáról készült film, amely egy üres házban megy a tévében.

Törvényszerűen felmerül a kérdés, hogy miért került a ma embere ebbe a helyzetbe? Ki akarja elcserélni az anélkül is eltévelyedett Homo Sapienst egy köbméter X3 állapotú űrre?

A válasz természetesen nyilvánvaló: senki. De próbáljunk a keserűen abszurd helyzet fölé emelkedni. A helyzet mélyebb megértése érdekében emlékezzünk rá, hogy a televíziózás létének legfőbb oka a pénzmozgással kapcsolatban álló reklámtevékenység! És most a közgazdaságtan néven ismert emberi gondolategyüttes felé kell fordítani a figyelmünket.

Közgazdaságtannak nevezik azt a hamis tudományt, amely az egyes és kettes típusú szubjektumoknak a képzelt meggazdagodásuk hallucinatórikus folyamatához való illuzórikus viszonyát vizsgálja.

Ε tudományág szempontja szerint minden ember egy olyan szervezetnek a sejtje, amelyet a régmúlt korok közgazdászai Mammonnak neveztek. A teljes és végleges felszabadulás frontjának tananyagában egyszerűen ORANUS-nak (azaz SZÁJSEGG-nek) nevezik ezt a szervezetet. Ez a név felel meg legjobban valós természetének, és kevés teret hagy a misztikus spekulációnak. Minden egyes sejt, azaz minden egyes, közgazdasági értelemben vett ember egy sajátos szociális-pszichés membránnal van ellátva, amely – az oranus szervezetében a vér vagy a nyirok szerepét játszó – pénzt be- vagy kiereszti az emberbe. A közgazdaságtan szempontjai szerint Mammon minden sejtjének az a feladata, hogy lehetőleg minél több pénzt vegyen fel a membránon keresztül és minél kevesebbet engedjen ki rajta.

Am az oranusnak mint egésznek a létparancsa azt követeli, hogy sejtrendszerét állandóan erősödő pénzáram mossa át. Ezért az oranus az evolúciója során – jelenleg a puhatestűekéhez közeli fejlődési fokon van – a legegyszerűbb idegrendszer-szerűséget, az úgynevezett „médiát" fejlesztette ki, amelynek alapja a televíziózás. Ez az idegrendszer az oranus virtuális szervezetében idegi hatás impulzus okát küld szét, amelyek sejt-monádjai tevékenységét irányítják.

Ezeknek a hatásimpulzusoknak három fajtája létezik: orális, anális és elfojtó vau-impulzusok (a „wow!" kereskedelmi indulatszó alapján).

Az orális vau-impulzus pénz elnyelésére kényszeríti a sejtet, hogy megszüntesse a sejt önmagáról alkotott képe és a sejtnek a reklám által teremtett felettes-énje közti konfliktusból származó szenvedést. Jegyezzük meg: nem azokról a holmikról van szó, amelyeket pénzért meg lehet venni, hogy megtestesítsék ezt a felettes-ént, hanem magáról a pénzről. Nagyon sok milliomos ócska göncökben és olcsó autókkal jár – de ahhoz milliomosnak kell lenni, hogy valaki ezt megengedhesse magának. Egy koldus ilyen helyzetben kimondhatatlanul szenvedne a kognitív disszonanciától, ezért sok szegény ember utolsó pénzéből is igyekszik drágán és jól öltözni.

Az anális vau-impulzus pénz kiválasztására kényszeríti a sejtet, hogy élvezetet merítsen az önmagáról alkotott kép és a felettes-én egybeeséséből.

Amennyiben a két leírt tevékenység – a pénz elnyelése és kiválasztása – ellentmondásba kerül, akkor az anális vau-impulzus rejtett formában hat, és az ebben a helyzetben lévő ember képes azt hinni, hogy a kielégülés nem magával a pénzköltés aktusával, hanem ennek vagy annak a tárgynak a birtoklásával van összefüggésben. Pedig nyilvánvaló, hogy például egy ötvenezer dolláros karóra – mint fizikai objektum – birtoklása nem képes nagyobb gyönyört szerezni, mint egy ötvendollárosé, tehát a lényeget a pénzösszeg nagysága jelenti.

Az orális és anális vau-impulzust a záróizom funkciói alapján nevezték el, bár helyesebb lenne a be- és kilégzéssel kapcsolatba hozni őket, mivel az általuk kiváltott érzés sajátos pszichés fulladáshoz, vagy – ellenkezőleg – hiperventillációhoz hasonlít. Az orálo-anális inger legnagyobb intenzitását a kaszinóban vagy pedig az értéktőzsdén való játék esetében éri el, bár a vau-stimuláció bármilyen formát ölthet.

Az elfojtó impulzus elfojt és kiszorít az ember tudatából minden olyan impulzust, amely zavarja az oranus sejtjével való teljes azonosságában. Ez az impulzus akkor jön létre, amikor a pszichés ingerből hiányoznak az orálo-anális alkotók. Az elfojtó impulzus olyan jammer, amely – intenzív akadályokat generálva – elfojtja a nemkívánatos rádióadó adását. A működését nagyszerűen megfogalmazzák az olyan szólások, mint: Money talks, bullshit walks, vagy: If you are so clever show me your money! Ε nélkül a hatás nélkül az oranus nem tudná arra kényszeríteni az embereket, hogy eljátsszák sejtjeinek szerepét. Az elfojtó impulzus hatására, amely blokkol minden finomabb pszichés folyamatot, amely nincs közvetlen kapcsolatban a pénzmozgással, a világ kezd kizárólag az oranus megtestesüléseként értelmet nyerni. Ez szörnyű eredményekhez vezet. Íme, hogyan fogalmazta meg látomását a londoni ingatlantőzsde egyik brókere: „A világ az a hely, ahol a biznisz találkozik a pénzzel."

Nem túlzás azt állítani, hogy a leírt pszichés állapot általánosan elterjedt. Minden, amivel a modern közgazdaságtan, szociológia és kulturológia foglalkozik, lényegében az oranus anyagcsere- és testi folyamatainak leírása.

Az oranus természete szerint parazita típusú primitív virtuális organizmus. De a sajátságát az alkotja, hogy nem egy szervezet-donorban telepszik meg, hanem más organizmusokat tesz a sejtjeivé. Minden egyes sejtje határtalan lehetőséggel és a szabadsághoz való természetes joggal rendelkező emberi lény. A paradoxont az jelenti, hogy az oranus mint organizmus az evolúciós szempontok szerint sokkal alacsonyabban áll, mint bármelyik sejtje. Számára nem elérhető az absztrakt gondolkozás, de még az önreflexió sem. Azt lehetne mondani, hogy az egy dollár címletű bankjegyen ábrázolt híres szem valójában semmit sem lát. Egy Ogyessza városából való képzőművész festette oda egy piramis felszínére, és ennyi. És jobb lenne fekete kötést tenni erre a szemre, mielőtt megvadulnak az összeesküvés-elmélet skizofréniára hajlamos hívei.

Az oranusnak nincs se füle, se orra, se esze. És persze egyáltalán nem a gonosz megtestesülése vagy pokolfajzat, amint a vallási biznisz oly sok résztvevője állítja. Önmagától nem támad semmilyen kívánsága, mivel egyszerűen sohasem támad benne elvont kívánság. Érzelmek és szándékok nélküli értelmetlen polip, amely űrt nyel el és választ ki magából. Mindeközben mindegyik sejtjének megvan a potencionális képessége annak felismerésére, hogy egyáltalán nem az oranus sejtje, hanem épp ellenkezőleg, az oranus mindössze agyának egyik jelentéktelen objektuma. Éppen ennek a lehetőségnek a blokkolására kell az oranusnak az elfojtó impulzus.

Korábban az oranusnak csak vegetatív idegrendszere létezett; az elektromos tömegkommunikáció megjelenése viszont azzal jár együtt, hogy az evolúciós folyamat során kialakította a központi idegrendszerét is. Az oranus legfontosabb, minden embert elérő idegvégződése ma a televízió. Már beszéltünk róla, hogy a tévénéző tudatát hogyan helyettesíti a virtuális Homo Zapiens tudata. Most vizsgáljuk meg a három vau-impulzus hatásmechanizmusát.

Az ember normális állapotában elméletileg képes felismerni a vau-impulzusokat és képes ellenállni a nyomásuknak. Ámde a tévéadással öntudatlanul összeforrt Homo Zapiens már nem személyiség, hanem egyszerűen állapot. A kettes számú szubjektum ugyanúgy nem képes a történések elemzésére, mint ahogy nem képes rá egy magnetofonfelvétel, amelyen kakaskukorékolás van. Még a képernyőn zajló dolgok kritikus értékelésének felmerülő illúziója is az indukált pszichés folyamat része.

Néhány perces időközökben a tévéműsorban – azaz a kettes számú szubjektum tudatában – reklámblokkot mutatnak be, és mindegyik reklám olyan anális, orális és elfojtó vau-impulzusok bonyolult és végiggondolt kombinációja, amelyek a psziché különböző kulturális rétegeivel kerülnek rezonanciába.

Ha a reklámklip hatását durva párhuzamba akarjuk állítani a fizikai folyamatokkal, a következőket mondhatjuk: a pácienst először elaltatják (az egyes számú szubjektumot elfojtja a kettes számú), aztán gyorsított hipnózisnak vetik alá, és feltételes reflexkapcsolatot hoznak létre a hipnotikus állapot minden pillanata és a páciens emlékezete között.

Egy bizonyos pillanatban a kettes számú szubjektum kikapcsolja a televíziót, és újból az egyes számú szubjektummá, azaz átlagos emberré változik. Ezután már nem éri közvetlenül a három vau-impulzus. De kifejlődik nála egy, a remanens mágnesességhez hasonlító effektus. Az agya maga kezdi kitermelni az előbb őt ért hatásokat. Ezek a vau-impulzusok spontán módon fejlődnek ki, és olyan hátteret alkotnak, amely előtt spontán módon jelenik meg a többi gondolat. Ha a szubjektum az X3 állapotban a három vau-impulzus hatásának van kitéve, akkor a normális állapotba visszatérve annak a három vau-tényező hatásának van kitéve, amelyeket automatikusan generál az értelme.

Ha az ember rendszeresen és állandóan X3 állapotba kerül, és elfojtó vau-impulzussal való besugárzásnak van kitéve, akkor ez ahhoz vezet, hogy a tudatában egy sajátos szűrő fejlődik ki, amely csak az oralo-anális vau-tartalommal telített információ elnyelését teszi lehetővé.

Ezért az embernek még lehetősége sincs, hogy a valódi természetét firtató kérdéssel foglalkozzon.

De mi is az ember valódi természete?

Egy sor körülménynél fogva, amelyekre most nincs helyünk kitérni, erre a kérdésre mindenki csak maga tud válaszolni. Bármilyen szánalmas is legyen az átlagos ember állapota, mégis van lehetősége, hogy megtalálja a választ erre a kérdésre. Ami a kettes számú szubjektumot illeti: neki nincs meg ez a lehetősége, mivel ő maga nem létezik. Mindazonáltal (és lehet, hogy éppen ezért) az oranus médiarendszere, amely szétküldi az információs térbe a három vau-impulzust, az önidentifikáció igényével állítja szembe az X3-at.

És itt kezdődik a legérdekesebb és legparadoxabb dolog. Mivel a kettes számú szubjektumnak semmilyen belső természete sincsen, számára a válaszadás egyetlen módja, hogy azoknak a televízióban mutatott tárgyaknak a kombinációja által határozza meg magát, amelyek nyilvánvalóan sem az ő egészét, sem részeit nem alkotják. Ez a helyzet hasonlít az apofatikus teológiára, amikor az Isten azon keresztül határoztatik meg, hogy nincs, csak itt apofatikus antropológiával van dolgunk.

A kettes számú szubjektumnak arra a kérdésre, hogy „Mi vagyok én?", csak az lehet a válasza: „Én az vagyok, aki ilyen és ilyen autóval jár, ilyen és ilyen házban lakik, ilyen és ilyen ruhát hord." Az önidentifikáció csupán a fogyasztott termékek jegyzékének összeállítása által lehetséges, az átalakulás pedig csak e jegyzék megváltoztatása által. Ezért a reklámozott objektumok többsége bizonyos meghatározott személyiségtípust, jellemvonást, hajlamot és tulajdonságot „jelöl ki magának". Végeredmény gyanánt létrejön ezeknek a sajátságoknak, hajlamoknak és vonásoknak egy olyan meggyőző kombinációja, amely képes egy reális személyiség benyomását kelteni. A lehetséges kombinációk száma gyakorlatilag korlátlan, a választás lehetősége szintén. A reklám ezt így fogalmazza meg: „Nyugodt, önmagában biztos ember vagyok, ezért vásárolok piros papucsot." A kettes fajtájú szubjektum, aki a gyűjteményébe a nyugodtságot és önbizalmat is fel akarja venni, ezt annak tudatában éri el, hogy piros papucsot kell szerezni, ami az anális vau-faktor hatására meg is valósul. A klasszikus esetben az orálo-anális stimuláció körré zárul, mint a közismert példában az önmaga farkába harapó kígyó: „Egymillió dollár kell, hogy házat vegyek egy gazdag környéken, hogy legyen hol felvenni a piros papucsot, a piros papucs pedig ahhoz szükséges, hogy megszerezzem a nyugalmat és önbizalmat, ami lehetővé teszi, hogy megkeressem az egymillió dollárt, hogy vegyek egy házat, ahol felvehetem a piros papucsot, amivel elérem az önbizalmat és nyugalmat."

Ha az orálo-anális stimuláció körré zárul, úgy vehetjük, hogy a reklám-mágia elérte célját: létrejön egy illuzórikus struktúra, amelynek nincs középpontja, holott minden tárgy és emberi tulajdonság ezen az identity nevű központon keresztül kerül kölcsönviszonyba.

Identity: a második típusú szubjektum, a fejlődésnek azon a fokán, amikor képes önállóan létezni, a három vau-impulzussal való állandó aktivizálás nélkül, csupán az agya által önállóan generált három remanens vau-faktor hatása alatt.

Identity: a hamis ego – és ezzel mindent megmondtunk. A modern ember állapotát elemző burzsoá gondolkozás úgy tartja, hogy hatalmas lelki hőstettet jelent, hogy valaki az identityn keresztül áttörjön a saját egójához. Lehetséges, hogy így van, mert az ego nem viszonylagosan létezik, az identity viszont csak viszonylagosan. A baj csak az, hogy ez lehetetlen, mert nincs honnét, nincs hová áttörni, és nincs, aki áttörjön. Ennek ellenére feltételezhetjük, hogy a „Vissza az egóhoz!" vagy „Előre az egóhoz!" jelszavak ebben a helyzetben, ha nem is értelmet, de esztétikai igazolást nyernek.

A három vau-impulzusnak az emberi pszichikumban végbemenő sokkal finomabb folyamatokra való rátevődése teremti meg a modern kultúra egész középszerű sokszínűségét. Itt különösen nagy szerepet játszik az elfojtó impulzus. Ennek olyan a hatása, mint a légkalapács dübörgésének, amely elnyom minden hangot. A vau-orálison és vau-análison kívül minden más külső ingert visszatart az említett szűrő, és az ember elveszti érdeklődését minden iránt, amiből hiányzik az orális és anális összetevő. Jelen rövid munkánkban nem vizsgáljuk a reklám szexuális oldalát, de azt azért megjegyezzük, hogy a szex egyre gyakrabban csak azért bizonyul vonzónak, mert azt az életenergiát szimbolizálja, amelyet pénzzé lehet transzformálni (és nem fordítva). Ezt igazolhatja bármelyik komoly pszichoanalitikus. Végső soron a modern ember gyakorlatilag mély hitetlenséget táplál minden iránt, ami nincs kapcsolatban a pénz elnyelésével és kibocsátásával.

Külsőleg ez abban nyilatkozik meg, hogy az élet egyre unalmasabbá, az emberek pedig egyre számítóbbakká és hűvösebbekké válnak. A burzsoá tudomány úgy értelmezi az új magatartási kódot, mint az emocionális energia megőrzésére és konzerválására tett kísérletet, amely a korporativ közgazdaság és a modern életforma követelményeivel van kapcsolatban. Valójában nem lett kevesebb emóció az emberi életben. De az elfojtó vau-tényező állandó hatása ahhoz vezet, hogy az ember minden emocionális energiája áttevődik az orális vagy anális vau-tematikával összefüggő pszichés folyamatok területére. Sok burzsoá szakember ösztönösen érzi a tömegkommunikációnak a folyamatban lévő paradigmatikus mozgásban játszott szerepét, de mint ifjabb Allende elvtárs mondta: „a soha nem létezett fekete macskát keresik a sötét szobában, amely soha nem lesz". Még ha a kiszáradó, összefonnyadó „én" protézisének nevezik is a burzsoá szakemberek a televíziót, vagy kijelentik is, hogy a média szétfoszlatja az irreálissá vált személyiséget, a legfontosabbról megfeledkeznek.

Irreálissá csak az a személyiség válhat, amely reális volt. Léteznie kell ennek az „én"-nek, hogy kiszáradjon és összefonnyadjon. Fentebb, továbbá eddigi munkáinkban (lásd „Az orosz kérdés és a Sendera Luminosa") rámutattunk e megközelítés teljesen hibás voltára.

A kiszorító vau-tényező hatására a sötét kor kultúrája és művészete az orálo-anális tematikára redukálódik Ennek a művészetnek az alapvonását röviden szájseggűségként lehetne meghatározni.

A százdolláros bankjegy kötegeivel tömött fekete táska mára a legfontosabb kulturális szimbólummá, könyvek és filmek központi elemévé vált; az életben való mozgási pályája pedig a legfőbb témává. Pontosabban szólva, ennek a fekete táskának a műalkotásban való jelenléte generálja a filmvásznon vagy a szövegben történő dolgok iránti emocionális érdeklődést. Jegyezzük meg, hogy bizonyos esetekben a táska nincs közvetlenül jelen; ilyen esetekben a funkcióját vagy azoknak az úgynevezett sztároknak a részvétele veszi át, akikről közismert, hogy otthon megvan nekik ez a pénzzel tömött táska, vagy pedig a film költségvetésével vagy jegybevételével kapcsolatos tolakodó információ. A jövőben egyetlen művészeti alkotás sem fog e táska nélkül létrejönni, és nincsenek már messze azok a filmek és könyvek, amelyek legfőbb tartalma a Coca-Cola leplezett dicsőítése és a Pepsi elleni támadás – vagy fordítva – lesz.

Az oralo-anális impulzusok hálózatának hatására az emberben kifejlődik egy belső auditor (a „belső komisszárnak"-nak a piacgazdaság korára jellemző megfelelője). Folytonosan végzi a realitásnak a tárgyak értékbecslésre redukált értékelését, és büntető funkciót tölt be azáltal, hogy kimondhatatlan szenvedést okoz az embereknek a kognitív disszonancia miatt. Az orális vau-impulzusnak a belső auditor által felmutatott „loser" zászlócska felel meg, az anális vau-impulzusnak pedig a „winner" zászlócska. Az elfojtó vau-impulzusnak az az állapot felel meg, amikor a belső auditor egyszerre emeli fel a „winner" és „loser" zászlókat.

Most nevezzük meg az identity néhány típusát:

a) orális vau-típus (domináns pattern, amely körül az emocionális és lelki élet szerveződik: aggályos igyekezet a pénz megszerzésére).

b) anális vau-típus (domináns pattern: a pénz kéjes kibocsátása, illetve a pénzt helyettesítő objektumokkal való – vau-exhibicionizmusnak is nevezett – manipuláció.

c) elfojtó vau-típus (lehetséges kombinációban az első kettő bármilyen variációjával): az oralo-anális kivételével gyakorlatilag elfojt minden ingert.

Ennek az osztályozásnak a viszonylagos volta abban mutatkozik meg, hogy ugyanaz az identity anális lehet azok számára, akik lejjebb állnak a vau-hierarchiában, és orális azok számára, akik feljebb (természetesen önmagában semmiféle identity sem létezik, mert puszta epifenoménről van szó). A lineáris vau-hierarchiát, amelyet a hasonló módon felsorakoztatott identityk sokasága alkot, korporációs húrnak nevezzük. Ez egy sajátos szociális örökmozgó, amely abból meríti az energiáját, hogy bármelyik identitynek folytonosan össze kell mérnie magát az egy lépcsőfokkal fölötte lévővel. A folklórban ezt a nagy elvet a „To keep up with the Johnes" mondás tükrözi.

A korporációs húr elve szerint megszervezett emberek zsinórra felfűzött halakra hasonlítanak. Ám a mi esetünkben ezek a halak még élnek. Sőt az orális és anális vau-tényezők hatására a számukra „fent"-nek tetsző irányba másznak a korporációs húron. Az ösztön, vagy ha úgy tetszik, az élet értelme iránti vágy kényszeríti őket erre. És az élet értelme, a közgazdaságtani metafizika szempontjai szerint: az orális identity análissá változtatása.

A helyzet nem korlátozódik arra, hogy a három remanens vau-tényező hatásának kitett egyed arra kényszerül, hogy identityként értelmezze önmagát. Ha egy másik emberrel kapcsolatba lép, abban is ugyanúgy identityt lát, mint magában.

Abszolút minden, ami egy embert jellemezni tud, az oralo-anális koordinátarendszer által már kölcsönös összefüggésbe került a sötét kor kultúrájával, és a mérhetetlen szájseggűség kontextusában érvényesül.

A vau-ember minden szembejövőt kereskedelmi információval telített klipként elemez. A másik ember külsejét, beszédét és viselkedését azonnal vau-szimbólumok összességeként interpretálja. Egy nagyon gyors, kontrollálhatatlan folyamat zajlik le benne, amely a tudatban felvillanó és kihunyó anális, orális és elfojtó impulzusok egymásutániságából alakul ki, és amelynek eredményeképpen az emberek meghatározzák egymáshoz való viszonyukat. Homo homini lupus est – hirdeti a latin szállóige. De az ember már régóta nem farkasa az embernek. Még csak nem is image-makere, nem is dealere, nem is killere és nem is exclusive distributora, mint a mai szociológusok feltételezik. Minden sokkal szörnyűbb és egyszerűbb. Az ember az ember vauja – és nem is az embernek, hanem egy pontosan ugyanolyan vaunak. Úgyhogy a mai kulturális koordinátarendszerre kivetítve ez a latin mondás így hangzik: A Vau a Vau Vauja.

Ez nemcsak az emberekre vonatkozik, hanem úgy egyáltalán mindenre, ami figyelmünk mezejébe kerül. Mélységes szomorúságot érzünk, ha valamire ránézünk, értékeljük, és nem találjuk benne az ismerős stimulánsokat. Az érzékelésünk sajátos binarizációja megy végbe: bármely jelenség anális és orális vektorok lineáris kombinációjára bomlik. Bármely image-nek egészen pontos pénzbeli kifejezése van. Még ha hangsúlyozottan nem kommerciális ez az image, akkor is azonnal felmerül a kérdés, hogy milyen kommerciális értéket képvisel a kommercionalizálatlanságnak ez a típusa. Innét támad a bárki számára ismerős érzés, hogy minden a pénzre épül.

És valóban, minden a pénzre épül, mivel a pénz régóta önmagára épül, minden más pedig tilalom alatt áll. Az orálo-anális csobbanások válnak az egyetlen engedélyezett pszichés reakcióvá. Az agy minden további tevékenysége blokkolva lesz.

A második fajtájú szubjektum teljesen mechanisztikus, mivel a képcsőben folyó elektromágneses folyamatok visszhangja. Az egyetlen szabadság, amelyet a magáénak mondhat: a szabadság, hogy azt mondja, „vau", amikor a soron lévő árucikket megvásárolja, amely rendszerint egy új televízió. Éppen ezért nevezik az oranus irányító impulzusait vau-impulzusoknak, az identityzmus tudattalan ideológiáját pedig vauerizmusnak. Ami a vauerizmussal együtt járó politikai rendszert illeti: néha telekráciának vagy médiokráciának nevezik, mivel ebben a rendszerben a tévéműsorok alkotják a választás, szavazás tárgyát (illetve, mint a fentiekben bebizonyítottuk: szubjektumát is). Itt jegyezzük meg, hogy a „demokrácia" szó – amelyet oly gyakran használnak a tömegkommunikációs eszközökben – egyáltalán nem ugyanaz, mint a XIX. században és a XX. század elején elterjedt „demokrácia" szó. Csupán homonímiáról van szó: a régi „demokrácia" szó a görög „démosz"-ból ered, az új pedig a „demo-version" kifejezésből.

Most pedig vonjuk le a következtetéseket!

Az identityzmus: dualizmus, a fejlődésnek azon a fokán, amelyen a hatalmas korporációk befejezték az emberi tudat átalakítását; az emberi tudat az orális, anális és kiszorító vauimpulzusok állandó hatása alatt, önállóan kezdi generálni a három vau-tényezőt; e folyamat következményeképpen a személyiség állandó és makacs elfojtása és a helyén az úgynevezett identity megjelenése folyik. Az identityzmus három sajátsággal bíró dualizmus. Ez a dualizmus: 1) halott; 2) rothadt; 3) animált.

Sokféleképpen lehetne meghatározni az identityt, de ez teljesen felesleges, mivel a valóságban úgysem létezik. A történelem korábbi szakaszaiban az ember ember által és egy absztrakt fogalom által való kizsákmányolásáról lehetett beszélni, az identityzmus korában azonban már nem lehet kizsákmányolásról beszélni. Az identityzmus szakaszában teljesen eltűnik a látómezőről az, akinek a szabadságáért küzdeni lehetne.

Ezért a világvége, amelyről olyan sokáig beszéltek a keresztények, és amelyhez menthetetlenül elvezet a tudat vauerizációja, abszolút veszélytelen lesz minden tekintetben – ugyanis eltűnik az, akit a veszedelem fenyegethetne. A világvége egyszerű tévéadás lesz. És ez, bajtársak, kimondhatatlan örömmel tölt el bennünket.

Che Guevara, Sumeru hegy, örökkévalóság, nyár