Chuck. Fringe. The Big Bang Theory. Brothers and Sisters. 'Til Death. Community. Mi a közös bennük? Valamennyien kapcsolódnak valahogy a szindikátusi sugárzáshoz.

Manapság egyre gyakrabban kerül elő a fogalom a tévézésben, holott korántsem egy friss jelenségről van szó. Mégis, a közelmúltban az egyszeri sorozatrajongók is megismerkedhettek vele, hiszen számos igazi fanfavorit sorozat utolsó szezonos megújításánál előkerült a téma.

De pontosan mi is az a szindikátus? Azt szerintem mindenki tudja, hogy köze van a 100 rész eléréséhez, mert akkor el lehet adni a szériát. De kinek és hova? És miért pont 100? Miért nem 40, 60 vagy éppen 200? Ebben az írásban ezt próbálom bemutatni, plusz remélhetőleg helyre teszek néhány tévhitet is.

1. Mi is az a szindikátusi sugárzás?

Kezdjük az alapoknál. Az amerikai televíziózást ugye klasszikusan két fő részre szokás bontani: network és cable tévére (ez utóbbit még tovább bonthatjuk basic és premium cable-re, de ebbe most nem akarok nagyon belemenni). A network televíziózás (a "négy nagy", illetve a jelenlegi tévés viszonyokra inkább igaz a "három nagy meg egy egyre kisebb" kifejezés) viszont nem úgy működik, ahogy azt sokan elképzelik például a hazai tévézés alapján; Amerika nem egyetlen egy csatornát néz, hanem sok-sok kicsit, amik a nagy konglomerátumok tulajdonában vannak és azok műsorát sugározzák. Ezért van például, hogy a Fox-nak nincs este 10 órás sávja, hiszen akkor például mindenhol a helyi híradásokat adják az adók.

Na most, a kisebb kábelcsatornáknak és ezeknek a helyi adóknak ugyanúgy ki kell tölteniük a műsoridejüket, mint a többieknek (nem is beszélve a daytime idősávokról, hiszen ezek általában az olyan sávok, amikor labdába tudnak rúgni a nagyok mellett), és ezt persze meg is teszik. Nem feltétlenül saját gyártású programokkal, hanem úgynevezett first-run syndication (elsősugárzás) és off-network syndication ("levedlett" sugárzás) programokkal.

Az előbbi igényli szerintem a legkevesebb magyarázatot: a készítők egyenesen nekik adják el ezeket a programokat. Ezek elsősorban a legolcsóbb, de sikeres műsorokat takarják: talk showk (Ellen DeGeneres, Dr. Phil, Oprah), játékok (Jeopardy, Wheel of Fortune) és realityk agyba-főbe. Persze néha igazi sorozatok is képernyőre kerülnek ilyen módon (főleg a kis költségvetésű rétegszériák, mint például régebben az Andromeda, a Babylon 5, a ReGenesis, a Xena vagy a közelmúltban a Legend of the Seeker), de ezek elenyésző hányadúak.

Viszont a második eset, tehát a már máshol bemutatott szériák ismétlései azok, amik kiemelt figyelmet érdemelnek. Ezek az ismétlések nem keverendők össze az ún. hiatus ismétlésekkel, tehát azokkal, amik akkor mennek, amikor a sorozat éppen nincs műsoron (például nyáron vagy a nem létező téli szünetben, amikor épp a novemberi sweepset piheni ki mindenki). Míg a hiatus ismétlések általában a network által meghatározott időpontban, gyakorisággal mennek, addig a szindikátusi sugárzás programmingja szinte mindig saját kézben marad, azt úgy tologatják, ahogy az adott csatornának tetszik (ez például fontos lehet, ha egy egyébként sikeres széria az adott államban nem túl nézett, így a helyi adónak nem érné meg azt ismételnie, de kénytelen, mert az anyacsatornától ezt az utasítást kapja). Az általáunk használt értelmében a szindikátus ezt az utóbbi sugárzási módot jelenti.

2. Miért éri ez meg a gyártóknak?

Természetesen (mint már oly sokszor) most is a pénzben kell keresni a választ. Egy átlagos network dráma elkészítése részenként körülbelül 3-3,5 millió dollárba kerül (most tekintsünk el az olyan extrém esetektől, mint például a Terra Nova vagy az öregedő szériák, ahol egy főszereplő egymaga elkér fél millió dollárt gázsiként), ugyanakkor a network tévékre történő eladásból származó licenszdíjak mindössze részenként 1,5 millió dolláros bevételt hoznak (és amit maguk a tévék hosszú távon a reklámbevételekből termelnek ki). Ez a legjobb esetben is epizódonként 1,5 millió dolláros veszteség egy sorozat esetében. Ráadásul a sorozatok kétharmada elbukik az első évad után (80 százalékuk pedig nem éli meg a harmadikat sem), ezeknél esély sincs ennek a pénznek a visszanyerésére, tehát a gyártóknak a sikersorozataikból kell megélniük hosszú távon.

És itt jön képbe a szindikátusi sugárzás, azaz a legsikeresebb szériák továbbadása másoknak. Azt szerintem mondanom sem kell, hogy mekkora pénz van az ilyen sorozatokban, még akkor is, ha csak ismétlések (2009-ben 2 milliárd, 2010-ben pedig 2,3 milliárd dollár cserélt gazdát nekik köszönhetően).

Ez egy igazán komoly sikersorozatnál részenként több millió dolláros árat jelent, a Seinfeld például jelenleg több, mint 6 millió dollárt hoz minden egyes vetítéssel a Sonynak (és persze magának Jerry Seinfeldnek sem kis szelet jár ebből a tortából). És itt nem egy-két évről van szó, minden sitcomok ősanyja, az I Love Lucy például majd' 60 évvel az eredeti sugárzása után a mai napig óriási sikerrel fut szindikátusban.

3. Miért éri meg a kis csatornáknak?

Valaki lead valamit, majd utána néhány évvel én dollármilliókat fizetek ki, csak hogy 22 percben megismételhessem azt az egy részt? Hát megéri ez? Meg. Nem is kell olyan messzire mennünk, hogy példákat találjunk, gondoljunk bele, hogy a House például mennyire jól teljesít az ismétléseivel a hazai kisebb kábelcsatornákon, legyen az Viasat3 vagy AXN, hiába mentek már a TV2-n ezek az epizódok, többször is.

Ráadásul az amerikai szabályozás annyiban is különbözik a magyartól, hogy a szindikátusra vásárlással exkluzív jogokat is lehet vásárolni (ezt hívják syndication exclusivitynek, vagy röviden syndex-nek). A lényege nagyjából az, hogy a helyi csatorna kérheti a sugárzó kábelcégnél, hogy a piaci területén (a Nielsen DMA listájában megtalálható a terülti felosztása az amerikai tévés piacnak) a syndex jogokkal eladott sorozat vetítésének idejére blokkolják azoknak a tévéadóknak az adását, akik szintén akkor adják ugyanazt a sorozatot, ezt pedig törvényi kötelessége a sugárzónak megtenni.

Természetesen a szindikátusi sugárzásoknál is előnyt jelent, ha egy széria azért legalább nyomokban tartalmaz procedurális elemeket (sitcomok, nyomozós sorozatok, procedurális sci-fik). Persze ez nem létszükség, nem kell egy már bevált egyenforgatókönyvet követnie mindenkinek, épp elég, ha van körülötte egy hatalmas, fix rajongótábor, ami ráaggatta a kultstátuszt. A kis adók megveszik ezeknek a sugárzásoknak a jogát, a saját reklámidejük eladják méregdrágán, majd a jó magas nézettséget látva a következő sorozat reklámjait még drágábban, és így tovább. Mindenki jól jár.

4. És miért kell ehhez száz epizód?

Ennek egyetlen oka van: a szindikátusi utósugárzás az esetek 90%-ban napi sugárzást jelent, tehát heti 5 epizódot (lásd pl. idehaza a Viasat3 sitcomismétléseit). Egy 40-50 részes sorozatnál ez mindössze 2-2,5 hónapnyi új tartalmat jelent egy sorozatból, utána kezdhetik elölről, ami nem épp vonzó a néző számára, és éppen ezért a reklámozók számára sem. Eközben egy 100 körüli epizódszám már 5 hónapnyi folyamatos új anyagot jelent az adónak. Nyilván vannak kimaradó napok, szünetelő hetek, tehát fel lehet kerekíteni fél évre.

Ez azért már nem elhanyagolható időtartam, egy nagyon jól ismételhető, népszerű széria megvásárlásával egy csatorna fél éven keresztül minden nap megnyerhet egy slotot (persze csak a versenytársait figyelembe véve), amik még feljebb tudják srófolni a reklámbevételeket. Odáig fajulhatnak a dolgok, hogy már a reklámidők növelése is előfordul, tehát egy 22 perces sitcom 8 percnyi reklámidejét 10 percre tolják ki, az epizódot pedig picikét megvágják.

Érthető tehát, hogy az ilyen hosszú, népszerű és jól ismételhető sorozatokért versengenek a kis adók. Az alapvető közgazdasági törvények hibátlanul működnek, a kínálat állandóan kicsi, a kereslet óriási, az árak az egekbe szállnak. Ezért szokás azt mondani, hogy minden sorozat az első 3-4 évadában csak veszteséget hoz a készítőinek, de utána megindul a pénzlavina. A négy évad pedig korábban, amikor még a 24 epizódos évadok voltak megszokottak 96 részt jelentett, ami a lélektani határként magával hozta a százas szám kultuszát is.

És ez a szám annyira beleivódott nem csak a köztudatba, hanem a tévépiac szereplőinek fejébe, hogy manapság, amikor a négy darab 22 részes évadnál már a 88 epizód elérése is elég lehet (hiszen a 100-as szám nincs kőbe vésve, ezért mondják nagyon sokan, hogy a Communitynek már elég lenne egy teljes 4. évad is ehhez), a három számjegyre törekvő gyártók inkább komoly árengedményeket adnak a lincenszdíjból a network csatornáknak a beújítás reményében, hiszen egy 13 epizódos ötödik szezon épp átlöki ezen a lélektani határon, biztosítva így, hogy az elkeljen szindikátusra (lásd például a Chuck vagy a Fringe példáját, de a 'Til Death is így élte túl, miután a botrányos harmadik évados nyitány után a Fox levette a műsoráról, de akkora kedvezményeket kapott a Sonytól, hogy azért berendelte a negyedik évadra is).

De nem csak a túléléseknél játszik komoly szerepet a szindikátus: CBS például két éve úgy döntött, hogy a harmadik évada közepén egyszerre rendeli meg a stúdiótól a The Big Bang Theory negyedik és ötödik évadát, nyilván jelentős licenszdíj-kedvezményért, csak azért, hogy egy évvel korábban el lehessen adni a szériát szindikátusi sugárzásra.

Persze vannak kivételek, amik már 70-80 résszel is megérik az eladást a hatalmas és nagyon hűséges rajongótábor és a kult státusz miatt. A Star Trek TOS a maga 79 epizódjával megy a mai napig szindikátuson, a CBS pedig megdöbbentő módon mindössze 7 (!) rész után adta el a USA Networknek az NCIS:LA ismétlési jogait, részenként 2 millió dollárért. De ez egyáltalán nem általános gyakorlat.

5. De ha ennyi pénz van benne, miért érnek véget egyáltalán a sorozatok?

Az eddigiekből leszűrhető lenne az a tanulság, hogy minél több epizódból áll egy sorozat, az annál jobb mindenkinek, holott ez azért nem teljesen így van. Egyrészt nem lehet garantálni, hogy egy sorozat jól fog futni szindikátusban, hiába volt sikeres network tévén, és így a gyártó rengeteg pénzt bukik rajta (a legjobb példa erre az NBC 90-es évekbeli sitcomsikere, a Mad About You, ami 164 részt élt meg, mégis oltári nagyot zakózott szindikátusban). Másrészt nem lehet minden sorozatot a végtelenségig szindikátusban adni, nem éri meg, ha napi adásokkal is másfél évig tart leadni egy szériát, mert ráunnak a nézők. Éppen ezért a nagy matuzsálemeknél, ahol a készítők már a 200 részhez közelítenek, a szindikátus már egyáltalán nem jelent tényezőt.

Klasszikus példa erre a Friends esete, amikor is a 2003/04-es szezonban az NBC-nek hatalmas szüksége volt a zászlóshajójára egy utolsó, 10. évadra, a Warner viszont félt, hogy nem lesz vevő a további részekre és inkább a már tervben lévő Joey spinoff fejlesztését akarták forszírozni. Nagyon komoly viták mentek tehát a két fél között, ami végül azzal zárult, hogy az Jeff Zucker (és az NBC) megtette az ajánlatát: a Friends utolsó szezonjának teljes költségeit kifizetik licenszdíj formájában. Részenként 10 millió dollárról volt szó, amibe természetesen a Warner röhögve belement.

6. Hol lehet még szerepe a szindikátusnak?

Láthatjuk tehát, hogy a szindikátusi sugárzás egy igen komoly tényezőt jelent a tévézés világában, hiszen az igazán nagy pénzek itt forognak. És emellett még olyan trendekre is hatással van, amik elsőre eszünkbe sem jutnának. John Landgraf, az FX elnöke világított rá az egyik ilyen fontos dologra: közvetetten ugyan, de a szindikátusi sugárzásnak is köszönhetjük az elmúlt 5 év egyik jelentős változását, a minőségi basic cable drámák elterjedését.

Hihetetlennek tűnik, de van benne ráció. Bár korábban láthattuk, hogy nem igaz az a trend, hogy egyre kevesebb lenne az eredeti ötlet a network tévéken, az azért mégiscsak igaz, hogy a későbbi szindikátusi sugárzások esélyeinek javítása érdekében egyre kevesebb az igazán formabontó sorozat (amelyek addig elsősorban a 10 órás sávban mentek). Most ezek eltűntek (az NBC még a tíz órás sáv megszüntetésére is tett egy kísérletet az emlékezetes Leno-fiaskóval), az igazán kísérletezni vágyó készítők pedig a basic kábeladókat választják, ahol kisebb költségvetéssel ugyan, de sokkal nagyobb kreatív szabadsággal és rövidebb évadokkal dolgozhatnak, ami csábító lehet.

Ráadásul a minőségi munkák azt is lehetővé teszik, hogy ezek a kábelsorozatok a korábbiakkal ellentétben (The Shield, Rescue Me) már nem csak a nemzetközi forgalmazásból hozhatják vissza a bevételeket a gyártó cégeknek, hanem maguk is alanyaivá válnak a szindikátusi eladásoknak, így egyre jobban erősítve ezt a folyamatot.

Emellett az FX például jelentősen ki is aknázza a szindikátusi nézettségeket. A Two and a Half Men és a How I Met Your Mother ismétlései például olyan komoly arányban csalogatják a csatornára a nézőket, hogy lényegében ebből finanszírozzák utána a saját gyártású sorozataikat is. Így már még inkább érthető, hogy a csatorna miért vette meg Charlie Sheen új sorozatát, az Anger Managementet - nem (csak) az öncélú polgárpukkasztás lehetőségét látják benne, hanem a keresztpromóció egyik zseniális alkalmazását.