Ez nem tévé, ez HBO. Ismerős szlogen, és amikor meghalljuk, pontosan tudjuk, mit kell magunk elé képzelni. Magas szintű szórakoztatást, erőszakot, meztelenséget, explicit nyelvezetet, mozifilmes látványt, felnőtt tartalmakat, komoly pedigrés alkotókat, innovatív ötleteket és megvalósítást, egyszóval valami olyat, amit sehol máshol nem kaphatunk meg, országos csatornákon legalábbis biztosan nem. A kép mára árnyalódott, hiszen az olyan kábelcsatornák, mint az AMC, FX vagy Showtime, felzárkóztak mellé, és komoly konkurenciát képeznek sorozatfronton, nem véletlen, hogy a szlogen is lerövidült "it’s HBO"-ra. De az HBO név még ma is egyet jelent a minőséggel, a brand, amit a csatorna a 2000-es évek elején kialakított, ma is benne él a nézőkben.

 

Egy dolgot viszont még nem említettem. Amikor az előbb felsorolt jellemvonásokra, vagyis az HBO-brandre gondolunk, elsősorban a drámákra asszociálunk. Az HBO névről először a Maffiózók, a Drót, az Elit alakulat, a Deadwood, a True Blood és a Trónok harca jut eszünkbe. A komédiák, egy-két kivételtől eltekintve, automatikusan a második vonalba sorolódnak. És míg a drámák körében él bennünk egyfajta egységes kép, a szitkomok – vagy nevezzük inkább félórás sorozatoknak őket – jóval szerteágazóbbak, nem sorolhatóak ilyen könnyen egy halmazba. Azaz: az HBO-nak nincsen saját vígjáték brandje. A folytatásban annak próbálok utánajárni, vajon hogyan alakulhatott ez ki, és mennyire tudatos a csatorna részéről. (A bejegyzéshez felhasználtam az AV Club kritikusának, Myles McNuttnak egy, a témával foglalkozó 2010-es értekezését, amit sajnos időközben leszedett a Cultural Learnings blogról.)

Egy olyan csatorna részéről, melynek, ne feledjük, lételeme az önmagáról kialakított kép. Az HBO elsősorban nem nézettségből él, ezért is húzhatják rajta 3-4 évadokig gyalázatos nézettségű műsorok. Legalább annyira fontos számukra a kritikai elismerés, a díjkiosztókon való szereplés, az egyéb platformok (DVD-eladások), mint az, hogy hány néző kapcsol a sorozataikra. A lényeg azonban az előfizetésekben fogható meg: nem feltétlenül az a céljuk, hogy minél szélesebb nézőközönséget szólítsanak meg sorozataikkal, hanem hogy rátaláljanak egy elhivatott, lelkes, akár szűk rétegre, rajongótáborra. Nem baj, ha a Bored to Death-et csak pár százezren nézik, amíg számukra ez a Nagybetűs Sorozat, amiért előfizetnek a csatornára. Homogén képet csak annyiban mutatnak kifelé, amennyiben a választékuk sokszínűsége azonos színvonalat képvisel. Az HBO-színvonalat.

1. A kezdetek kezdetén

Mégis, ezen belül a vígjátékok háttérbe szorulnak. Pedig nem volt ez mindig így, sőt, az HBO akár egy teljesen más pályát is befuthatott volna a kezdetekből kiindulva. A 90-es évek elején ugyanis elsősorban komikus programjaikkal szereztek elismerést, és különítették el magukat az országos csatornáktól. Első saját gyártású műsoraik között ott szerepel Chris Rock vagy Dennis Miller talkshowja, Bob Odenkirk és David Cross abszurd szkeccs-showja, a Mr. Show, ami máig úttörőnek számít a szakmában, vagy a kritikuskedvenc The Larry Sanders Show, mellyel az HBO először tört be a nagyobb díjkiosztók (Emmy, TCA, WGA) fő kategóriába.

Ezt az utat látszottak követni, amikor első drámasorozatuk, az Oz börtöndrámájának pilotja után egy évvel útnak indították a női közönséget megcélzó, könnyed, vitriolos Szex és New Yorkot. Csak aztán jött, látott és győzött a Maffiózók. Ha arra a kérdésre keressük a választ, minek köszönheti az HBO, hogy berobbant a köztudatba, és azzá vált, ami, a sikert egyaránt tulajdoníthatjuk mindkét sorozatnak, bármelyiket kikiálthatjuk zászlóshajónak, de a csatorna felismerte, hogy a felnőtt drámák területén jóval nagyobb űrt tölthet be, mint a szitkomok terén, és a 2000-es évek első felében szinte kizárólag a drámák gyártására helyezte át a hangsúlyt. Futószalagon érkeztek a fajsúlyos drámák, kosztümös darabok és urbánus krimik, nagyszabású minisorozatok. A szitkomok pedig szép lassan kiszorultak az alakuló HBO-brandből.

Nem mintha ne lettek volna rá próbálkozások. Három évvel a Szex és New York indulása után mutatták be a The Mind of the Married Mant (Mocsok macsók meséi), amit egyértelműen sikersorozatuk férfi párjának szántak, de vegyes fogadtatásban részesült, és két évad után levették a műsorról. Egy másik irányt képviselnek ebből az időszakból azok a komédiák, melyek a sztáréletbe, a kulisszák mögé vezetnek, bennfentes szitkomok: a 2004-ben elindult Entourage, a BBC-től átvett Extras, vagy Lisa Kudrow hollywoodi szatírája, a The Comeback. Részben ide sorolható Larry David (ál)önéletrajzi sorozata, a Curb Your Enthusiasm, hiszen legalább olyan gyakran tűnnek fel benne önmaguk kifigurázott verzióját alakító hírességek, mint az Entourage-ban, de a humor inkább David ideges természetéből, társadalmi konvenciók elleni kikeléseiből, és az azokból fakadó, bohózatszerű szituációkból fakad, nehezen lehetne egy kalap alá venni az előbb említettekkel.

Nem véletlen, hogy az HBO máig legnépszerűbb félórás sorozatai az Entourage és a Szex és New York. A két sorozat könnyen párhuzamba állítható: mindkettő vágybeteljesítő, az egyik a keleti parton, a másik a nyugatin magasztal fel egy csillogó, gondtalan, hedonista életstílust. Az Entourage megvalósította azt, ami a Mocsok macsóknak nem sikerült, és a Szex és New York férfi párjává vált – hosszú kifutású, karakteres brandet viszont ebből az irányvonalból sem alakított ki a csatorna: amikor az Entourage farvízén megpróbálták felfuttatni a már említett The Comebacket, egy évad után elkaszálták, a következő fecskére pedig 2010-ig kellett várni: a How To Make It In Americát már az Entourage örökösének szánták, mégsem tudta megtartani annak közönségét.

2. Hullámvölgyben az HBO

De előreszaladtam, holott a 2000-es évek közepe komoly változásokat hozott. Az aranykort fémjelző drámák szép lassan kifutottak, vagy érettebb évjáratba léptek, és nem érkezett helyettük a vérfrissítés: a jól bevált nevek zavaros produkciókat szállítottak (John from Cincinnati), a visszafogott új drámák alacsony nézettséget produkáltak (Tell Me You Love Me, In Treatment), a csatorna pedig újkori történetének legmélyebb hullámvölgyébe került. Az HBO-nak ezt a bizonytalan útkeresését, újradefiniálásra tett próbálkozásait jelzi, hogy megpróbáltak kísérletezni a szitkomjaikkal, kilépni a biztonságos mederből, csakhogy ezen próbálkozásaik rendre megbuktak. A legjobban még a Flight of the Conchordsszal jártak, amely hozta az HBO rétegsorozatokkal szemben támasztott elvárásait (elszánt rajongótábor, kritikai siker, Emmy-jelölések), így nem okozott problémát az alacsony nézettség, és csak a készítőkön múlt, hogy két évad után véget ért. A Little Britain US ugyanakkor hat rész után búcsúzott, a Lucky Louie-nak pedig, a csatorna történetében példátlan módon, nem kerülhetett adásba az összes leforgatott része.

A Lucky Louie esete a legtanulságosabb. Íme egy műsor, ami első nézésre tökéletesen megfelel az HBO-követelményeknek, hiszen egy, a maga területén elismert, veterán, kreatív készítő áll mögötte (Louis CK), és vesz egy, az országos csatornákon kifulladt formátumot, a többkamerás szitkomot, hogy formabontó módon provokatív tartalommal töltse fel. A sorozat azonban éppen ellenkező hatást váltott ki, a kritikusok többsége elmarasztalta, mi több, úgy vélte, sem a nyers, proli és prosztó hangnem, sem a multikamerás formátum nem passzol az "elit", szofisztikált HBO-hoz, vagyis nem tartotta a brandbe illőnek, kilógott a lóláb. A csatorna ezért szabadult meg tőle olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudott: az amúgy is repedező renoméjuk mindennél előbbre való volt.

Az HBO leszállóágát kihasználva viszont élre törtek más kábelcsatornák, amelyek nem csak a drámák, hanem a vidámabb műfajok terén is egyedi hanggal jelentkeztek, és megtették azt, amire az HBO nem volt képes: az országos szitkomok hagyta réseket betömve sajátos brandet alakítottak ki. Említhetjük a USA könnyed, szórakoztató nyomozós sorozatokat felvonultató, magas nézettséget hozó palettáját, a Showtime erős, gyarló hősnők (illetve Hank Moody) fémjelezte, polgárpukkasztó dramedyjeit, vagy az FX-et, a paraszt humort végletekig vivő It’s Always Sunnyval, majd annak sikerén felbuzdulva az elmúlt években a hasonló humort képviselő The League-gel, Archerrel, Louie-val és Wilfreddel, a kábeles színtér legmarkánsabb szitkomos brandjével.

Közben az országos csatornák sem panaszkodhattak, a 2000-es években minőségi, újító produkciók sorával jelentkeztek, és megőrizték mezőfölényüket: az évtized első felében az egykamerás sorozatok térnyerése (a Malcolm in the Middle vagy a Scrubs sikere) hozott új színfoltot a félórás sorozatok mezőnyébe, a második felében pedig az áldokumentarista stílus tarolt végig az amerikai Office vagy a Modern Family képében, és akkor még nem is beszéltünk az olyan kísérletező kedvű kultsikerekről, mint az Arrested Development vagy a Community. Az HBO lemaradt, nem tudott érdemben újat mutatni, csupán külsőségekre hagyatkozhatott, a káromkodások, disznó viccek, meztelenkedés nyújtotta előnyt azonban elcsaklizták előle a konkurens kábeladók.

3. Bizonytalan kísérletek

Napjainkra az HBO félórás felhozatala gyakran mintha a vetélytársak példáját követné, változó színvonalon, vagy maga sem tudja, hogy most vicces akar lenni vagy komoly. Az Eastbound and Down FX-típusú prosztó vígjáték (de a Lucky Louie-val ellentétben filmszerű képi világa és történetvezetése miatt passzol az HBO-hoz), a Hung a se színe, se szaga Showtime-dramedyk stílusában készült. A Bored to Death New York-i entellektüel buddy comedy, a How To Make It… hipszter sorozat, ami csak a 2. évadra vált igazán feelgooddá, míg az Enlightened az indie érzékenységet és mechanizmusokat ülteti át kis képernyőre (szintén enyhe Showtime-dramedys beütéssel). Ami közös bennük: mindegyik erősen rétegsorozat, nehezen megfoghatóak. (Az animációs The Ricky Gervais Show és a The Life and Times of Tim pedig abszolút az HBO kínálatának peremén rekedtek.)

Az HBO ezeket a félórás sorozatokat továbbra is kispadon tartja, a kezdőcsapatba a Nagy Drámák kerülnek csak be. A Bored to Death és az Enlightened a korábban már csalódást okozó hétfői sávba lett száműzve, és csak az egyikük keveredett ki élve. A Variety 2010 végén leközölt egy hosszú interjút a csatorna elnökével és programigazgatójával, amelyben egyetlen félmondatban említik csak az Eastbound and Downt, a többi szitkomjuknak viszont még ennyi sem jut – egyedül az akkor még fejlesztés alatt álló, ám később be nem rendelt pilotjukra, a Tildára szánnak még egy bekezdést. Ez persze legalább annyira jelzi az olvasóközönség és újságíró szakma HBO-val szembeni preferenciáit, mint a csatornafőnökökét, de amikor a Showtime frissen kinevezett vezetője, David Nevins minden interjúban azt hangoztatja, hogy rá akar erősíteni a félórás kínálatra, az FX-elnök John Landgraf pedig, hogy milyen büszke a vígjátékaira, Lombardóék hallgatása jelzés értékű.

4. Az HBO-vígjáték a marketingben

Érdemes megvizsgálni az HBO marketingjét is, elsősorban a csatornapromókat. Ünnepek környékén, illetve a téli-tavaszi és az őszi szezon előtt rendszeresen kijönnek a csatorna egészét éltető előzetesek/visszatekintők. E promók általános jellemzője, hogy egységes hangulatot igyekeznek megragadni, mind szövegükben, mind a kísérőzenében, mind a választott képsorokban, mondván, a képernyőre kerülő sorozatok, tévéfilmek, sportműsorok, dokumentumfilmek, talkshowk, standupok és mozifilmek közös mércével mérhetők. (Tudjátok, az HBO-minőséggel.) Ilyenformán nem az az elsődleges szempont, hogy a sorozatokból reprezentatív snitteket válasszanak ki, hanem hogy felfűzhetők legyenek egy közös motívumra (szeretet, dicsőség, nagyság, nagyratörés, stb.), ugyanazt az életérzést sugározzák, stílusukban ne nagyon üssenek el. A fokmérők pedig, mint mindig, a drámák.

Így fordulhat elő, hogy a 2002-es, "Happy Holidays" filmecske a Szex és New Yorknak csak a romantikus oldalát domborítja ki, szabadosságát nem, míg a Curb Your Enthusiasm rövid snittjével, melyben Larry David boldogan integet feleségének, szirupos romkomnak hat. A 2010-2011-es csatornapromóban a True Blood, a Game of Thrones, az Avatar dominál, a könnyedebb műfajoknak a sötét tónushoz, misztikus képi világhoz, komor zenei aláfestéshez kell idomulniuk, és idegen kontextusban, vígjáték mivoltuktól megfosztva prezentálják őket: a Bored to Deathet noiros beállításaival a Boardwalk Empire-rel párosítják; az Eastbound and Down lassított, pátoszos, tűzijátékkal kísért baseballos pillanatfelvétele sportfilmek szomszédságában kap helyet; az Enlightened Laura Dern lassított vonulásával szerepel, ami Sandra Bullock és George Clooney mellé helyezve mozifilmes jelenetnek hat.

A szitkomok, félórás sorozatok ezekben a promókban rendszerint alulreprezentáltak, és nem alkotnak külön vígjátéktömböt, de egyenként is ritkán helyezik őket a középpontba. A két kivétel a Szex és New York és az Entourage: a 2002-es karácsonyi promót a Maffiózók és a Sírhant művek mellett előbbi dominálja, a 2008-as visszatekintőben pedig utóbbi kap kiemelt helyet, a True Blood után másodikként emlékeznek meg róla egy négy másodperces blokkban.

Jellemző, hogy a drámák és félórás sorozatok promón belüli aránya a hullámvölgy idején, a 2007-es "happy holidays" promóban a legkiegyensúlyozottabb: míg a 2002-esnél kb. 30/10 másodperc (a 10 másodpercből ráadásul 7 a Szex és New Yorké), addig itt kb. 16/14 másodperc arányban oszlanak meg (benne Entourage-zsal, Curbbel, Extrasszal, Flight of the Conchordsszal). A 2008-as visszatekintő ezzel szemben – a True Blood sikere után – megint a drámákra koncentrál: az első harminc másodpercből az Entourage négy másodperce a kakukktojás, utána a Little Britain már csak vegyesfelvágott blokkokban kap 1-2 másodpercet, a The Life and Times of Tim fél másodperces jelenetét pedig teljesen random módon szúrják be sportműsorok, politikai tévéfilmek és Obama közé.

A marketingből is látszik, hogy az HBO sosem gondolkodott abban, hogy önálló brandként pozicionálja félórás sorozatait, és az aranykor óta a második vonalba sorolja őket. Gigaplakátokat, utcai rendezvényeket, magazincímlapokat csak a Boardwalk Empire-ek, a True Bloodok és a Trónok harcák kaphatnak. Nagy sikert csupán két komédia aratott, és az utánpótlás nem hozza sem a nézőket, sem az osztatlan (kritikai) rajongást: a Chris Albrecht-éra csúfos végét követő kavarodásból kilábalt, friss felhozatalból az alacsony nézettség miatt tavaly év végén – a mezőny telítettségére hivatkozva – egy füst alatt, különösebb cécó nélkül hármat is elkaszáltak. Drámáiktól egyesével vesznek búcsút, általában valamiféle későbbi folytatást, tévéfilmet, stb. belengetve, hogy enyhítsék a fájdalmat; a vígjátékokat ripsz-ropsz eltakarították.

5. Folytatása következik...

Az HBO jelenlegi pilot bekérései túlnyomórészt drámák, mégis, a 2012-es első félévben mintha új erőre kapnának a félórás sorozatok. A legújabb csatornapromó mindenesetre ezt sugallja: a Luck és a futó sztársorozatok mellett komoly hangsúlyt kapott a BBC-import Life’s Too Short, a búcsúzó Eastbound and Down, a Girls és a Veep, a fiatalos, energikus, vidámabb színeket bevető promóanyag szöges ellentétben áll a 2010-2011-es kedvcsinálóval.

A hetekben bemutatkozó Girls és a Veep külön panelt kapott a téli TCA-n, a Trónok harcával vezetik fel őket, nem holmi hétfői műsorsávban, elég nagy körülöttük a buzz. A két sorozat persze homlokegyenest eltérő: a Girlst a mai huszonévesek intelligens Szex és New Yorkjának aposztrofálják, a Veep pedig áldokumentarista politikai szatíra. Stílusra egységes vígjáték brandre tehát valószínűleg eztán sem számíthatunk, de markánsabb komédiákra talán igen, főleg ha az HBO végre elkezd olyan, a humor világában jártas alkotókat gyűjteni az istállójába, mint Mike White, Judd Apatow vagy Armando Iannucci. Már csak ezért is bízom a sikerükben: hátha az HBO mostohagyerekként kezelt, de azért folyton a nagy testvérek közelében sündörgő vígjátékai végre szóhoz jutnak a vacsoraasztalnál.

Még a végén kiderül, hogy egész viccesek.