Biztos veletek is előfordult már, hogy olvastatok egy cikket, esszét vagy vitaindítót, aminek kapcsán eszetekbe jutott egy csomó gondolat, de kommentnek sok volt a mondanivaló, önálló blogbejegyzésnek meg valahogy kevés. Új rovatunk valami ilyesmire keres megoldást: ha szembejön velünk egy érdekes írás, néhány bekezdésben továbbfűzzük, vitába szállunk vele, vagy megerősítjük saját tapasztalatainkkal – letesszük a magunk két garasát.

Néhány héttel ezelőtt David Haglund vetett fel egy érdekes kérdést a Slate hasábjain. Cikkében amellett érvelt, hogy a Boardwalk Empire, a Boss és a Hell on Wheels egy újfajta kábeles trendet képviselnek, amennyiben nagynevű elődeik mintájára ők maguk is fajsúlyos témákat, problémákat kívánnak feszegetni, magas színvonalú a kivitelezésük, nagy nevek állnak a kamerák előtt és mögött, mégis felszínesek lesznek – túlságosan ambíciózusak, kezdettől sokat akarnak markolni, és ettől keveset fognak. Van, amiben sikereket érnek el, ám jobban tennék (ahogy azt a Breaking Bad tette), ha szűkebb, könnyebben megragadható történettel indítanának, és csak idővel tágítanák ki világuk kereteit.

Való igaz, az említett három drámán érződik a bizonyítási vágy, többnek akarnak látszani, mint amik, nem minden esetben társul hozzájuk a megfelelő eszközkészlet, a tehetség, vagy egyszerűen, a kellő alapozás. A Boardwalk Empire mechanikus lélektelensége és szájbarágós szimbolikája, vagy akár a The Killing a maga formabontónak kikiáltott, gyenge kézzel vezetett cselekményével mintapéldája annak, hogy a külsőségek önmagukban még nem eredményeznek tartalmas, komplex drámát.

Ezek alapján vészjósló trendről beszélni ugyanakkor kissé elhamarkodott. Ha csak az elmúlt évek újonc felhozatalát nézzük, ugyanannyi ellenpéldát hozhatunk fel. A Justified mind helyszín, mind karakterek tekintetében lokális konfliktussal vette kezdetét, és apránként bontja ki Kentucky hillbilly világát; a Terriers két lepukkant magánnyomozó apró-cseprő ügyeiből építkezett; az American Horror Story egyetlen házba sűrítette össze az összes létező horrortoposzt, amit ismer, és ezen határok között tobzódik. Még szemléletesebb példa a Trónok harca, amely még a Boardwalk Empire-nél is nagyobb ambícióval futott neki első évadjának (egy egész világot épített fel), de a színes tablót rengeteg árnyalt, izgalmas karakterrel népesítette be, és konfliktusait húsba vágó módon prezentálta a nézőknek.

Amit én inkább problémának és új trendnek érzek – hozzáteszem, részben ez is betudható ambíciónak –, az a nagy kábeles sorozatok formai, szerkezeti téren történő átalakulása, melyben elsősorban az HBO jár elöl, de más adók is kezdenek felzárkózni. Ezek a csatornák végleg felhagyni látszanak az epizodikus formátummal, és sorozataikat egyetlen nagy regénynek tekintik. Ezt a metaforát korábban is hallhattuk, mondjuk a Drót vagy a Maffiózók esetében, ám még ezen erős átívelő szálakkal operáló sorozatok is kerek epizódokban gondolkoztak: volt nekik elejük, közepük, végük, és általában kirajzolódtak tematikai párhuzamok az egyes szálak között.

A Boardwalk Empire, a Trónok harca és a Hell on Wheels (de ugyanitt említhetném a Tremét vagy az Eastbound and Downt is) ellenben elnyújtott minisorozatként funkcionál: a részeknek gyakran nincs természetes végpontjuk, csak véget érnek, nem állnak meg a saját lábukon, a tempó nem elég organikus, az eseményeket nagy műgonddal porciózzák ki. Persze, műfajtól és témától függ, hogy ez problémát jelent-e: egy természetéből adódóan asszociatívabb, szabadabb, lazább szerkezetű sorozat, mint a Treme, nem igényli ezt a fajta epizodikus kompaktságot.

A másik dolog, hogy a hagyományos szerkezet sutba dobásával, az „egy évad – egy összefüggő történet” még végletesebbé tételével bizony nem lesz mindig fókuszáltabb a sorozat, sőt, hajlamos elaprózódni: a szálak egymás mellett futnak, de nincs mindig kapcsolódási pont köztük, nem állnak össze koherens egésszé. Igaz ez a Boardwalk Empire-re, ahol az egész évadon átívelő történetek folyamatos együtt mozgatása azt eredményezi, hogy a mellékszereplők sporadikusan tűnnek fel, hol felbukkannak 1-1 nagyjelenettel, hol epizódokig nem látjuk őket. És ez jelenti a legnagyobb kihívást a Trónok harca alkotói számára: George R. R. Martin nézőpontkarakterek szerint (és nem egyszer földrajzilag is) tagolt fejezeteit rendkívül nehéz új, a tévés követelményeknek megfelelő, a sorozat formátum előnyeit optimálisan kihasználó struktúrába rendezni - gondolok itt arra, hogy a történet ne töredezzen szét mozaikokra. Ezért is leszek különösen kíváncsi a sorozat második évadjára, ahol a szálak még az első évadnál is széttartóbbak.

Az HBO jövőbeli terveit nézve (The Corrections, Amerikai istenek) ebbe az irányba kíván továbbhaladni, és látható, hogy egyes kábeladók (AMC, Starz) kezdik átvenni ezt a felfogást. Kérdés, nyerünk-e vele, vagy vesztünk? Jöhetnek a ti kommentárjaitok.