Elérkezett az év vége, ilyenkor gombamód szaporodnak el a neten a különböző tévés toplisták, legyen szó legjobb sorozatokról, epizódokról, tévés eseményekről, és még sorolhatnám. Mi is tervezzük a blogon összesíteni a 2011-es év tapasztalatait, sorrendbe rakni kedvenc sorozatainkat (bár más formában, mint azt megszokhattátok); ebben a posztsorozatban néhány csatorna éves teljesítményét értékeljük ki. Nem kell megijedni, nem fogjuk végigvenni mindegyikét, ám némelyik csatorna igencsak eseménydús évet zárhat, és úgy véljük, a jövőt tekintve is érdekes, tanulságos megvizsgálni, mi történt ezen csatornák háza táján.

Kezdjük egy viszonylag fiatal kábeladóval, az AMC-vel, amely egészen pontosan 2007-ben, a Mad Mennel tört be a már akkor is telített kábeles mezőnybe, és tevékenységével egy egészen elképesztő sikertörténetet mondhat magáénak, néhány év alatt kritikuskedvenccé nőtte ki magát.

A csatorna üzenete kezdettől egyértelmű volt: alkotók, ha kábelre vágytok, gyertek hozzánk, tőlünk abszolút kreatív szabadságot kaptok, és mivel ti lesztek az első fiókáink, dédelgetni fogunk benneteket, ti lesztek a szemünk fényei. Az elmúlt öt évben hat bekért pilotból hat sorozatot rendeltek be (lefordítva: minden pilotjukból sorozat lett), és csupán az egyikük nem érte meg a második évadot. A díjátadókat évek óta két sorozatuk uralja, a Mad Men zsinórban négy éve viszi el az Emmyt, míg a színészi kategóriákban a Breaking Bad megállíthatatlan, az újságírók évvégi toplistáin pedig rendszerint csak az a kérdés, milyen sorrendben állnak a dobogó csúcsán. 2010-ben ráadásul első anyagi sikerüket is elkönyvelhették a The Walking Deaddel.

Kicsit bő lére eresztettem a bevezetőt, viszont érzékeltetni akartam, honnan jutott el röpke egy év leforgása alatt a csatorna oda, hogy ugyanazok a tévés szakírók, akik januárban még aranytojást tojó tyúkként hordozták a vállukon, az év második felében egymással versenyezve írjanak hosszas elemzéseket az AMC sorsa feletti aggodalmukról. Gyors egymásutánban négy botrány is övezte az AMC-t: a csatorna és Matthew Weiner hadakozása, a The Killing fináléja által kiváltott felzúdulás, Frank Darabont kirúgása a The Walking Dead éléről, és végül egy, a Mad Men-tárgyaláshoz hasonló fiaskó a Breaking Baddel. Mindehhez még hozzátehetjük új westernjük, a Hell on Wheels lagymatag fogadtatását és részről részre zuhanó nézettségét, és láthatjuk, hogy legalábbis felemás évet zárt az AMC. Mi folyik itt?

Ami legelőször szembetűnik, azok az AMC sorozatos kommunikációs melléfogásai. Mind a Mad Men, mind a Breaking Bad rutinszerű tárgyalási folyamata médiahadjárattá, nyilvános pofozkodássá vált, legalább annyira rombolva az AMC imidzsét – akik hangsúlyozottan jó viszonyt kívánnak ápolni showrunnereikkel – mint adott esetben a készítőket. Az egész ügy azért is érthetetlen, mert a régóta, 4-5 éve futó sorozatok esetében megszokottak az efféle viták, természetes folyamatról van szó, csak máshol mindezek zárt ajtók mögött folynak (persze, bevett taktika "kiszivárogtatni" egy-egy színész gázsikérését, vagy a stúdió követeléseit, de a felek között nem szokott ilyen nyilvánosan elmérgesedni a viszony).

Matthew Weiner esetében ráadásul ugyanazok a vitapontok merültek fel, mint két évvel ezelőtt, amikor a készítő kétéves szerződése lejártakor rúgta össze a port az AMC-vel: a csatorna kérésére faragjon le a szereplőgárdából, kevesebb pénzből gazdálkodjon, és növelje a reklámperceket (vagyis, nyessen le az epizódok hosszából). Weiner napjaink egyik legjobban fizetett showrunnere, így a költségcsökkentésekkel szembeni ellenállása kapzsiságnak tűnhet – mint arra az AMC propagandájában rá is játszik –, ugyanakkor azt se feledjük, hogy a Mad Men helyezte fel a térképre a csatornát akkor, amikor ősrégi filmekről és a halloween-i, egy hetes horrorfesztiválról ismerték a legtöbben.

Az AMC második alkalommal teregette ki a nyilvánosság elé a szennyesét, önmagukat racionális, jószándékú csatornaként, Weinert pedig beképzelt, nehéz természetű művészként beállítva. A csatorna úgy kommunikálta, hogy Weiner akadékoskodása miatt fog csúszni az ötödik évad premierje, míg Weiner azt nyilatkozta, a 2012-es indulásról a paletta telítettsége (2 új sorozat + a nyárra időzített Breaking Bad) miatt az AMC döntött, a tárgyalásokhoz semmi köze nem volt, sőt, éppen Weiner harcolt a 2011-es bemutatás mellett. Weiner mumusként való pozícionálása olyannyira működött, hogy sokan még ma is őt tartják felelősnek a The Walking Dead megszorításaiért.

A Breaking Bad kapcsán hasonló okokból zengett néhány hétig a sajtó és az internet (Gilligan 13 részes utolsó évadját akarták 6-8 részesre lefaragni, mire a gyártó Sony TV azzal fenyegetőzött, hogy elviszi máshová a sorozatot), de a kommunikációs gondok nem merülnek ki a tárgyalásos vitákban. A The Walking Dead első évadja után felröppent a hír, hogy az öntörvényűnek tartott Frank Darabont megvált az íróstábjától, és egyedül írná meg mind a 13 új epizódot; később kiderült, szó sincs ilyesmiről, csak szabadúszókkal kíván dolgozni, sőt, végül rendes íróstáb lett belőle. Szintén nem jól vette ki magát, hogy Darabontot egy nappal azután rúgták ki, hogy a Comic-Conon a sorozatot népszerűsítette, a The Killing sajtóvisszhangjára adott reakciókra pedig még külön visszatérek.

Azt hiszem, elég világosan látszik, mi a közös nevező az eddig említett botrányokban. Pénz, pénz, pénz. Az AMC szemlátomást ott akar lefaragni a költségekből, ahol csak tud. Az összkép azonban kicsit furcsa, és első látásra logikátlan. A legnagyobb érvágást a The Walking Dead szenvedte el, a basic cable nézettségi rekordokat döntögető sorozatnak epizódonként 650 000 dollárral kevesebből kell gazdálkodnia, ami elsősorban éjszakai és külső helyszínen forgatott jelenetek csökkentését jelenti. A lényegesen gyengébb nézettségű Mad Men 30 millió dollárt kapott három évadra, míg a Breaking Bad epizódjainak büdzséjét is feltornászták 3 millió dollárra (eddig igyekeztek 2 millió körül tartani).

Szóval hogy is van ez? A költségvetést a nézettséggel fordított arányosságban változtatják? A magyarázat sokkal prózaibb, mint hogy Weiner és Gilligan elszipkázták a zombik vagyonkáját. A The Walking Dead az AMC egyetlen saját tulajdonban lévő sorozata. A Mad Men gyártója a Lionsgate, a Breaking Badé a Sony TV, így a tárgyalások során ott állt a készítő mögött egy erős külső stúdió, míg a TWD jogai – s egyben a felelősség – egyedül az AMC-é. Nyilván onnan fognak spórolni, ahol nem kell egy stúdióval is hadakozni, marad tehát a kiszolgáltatottabb TWD, amit hosszú távon kell nyereségessé tenni. (A csökkentés utáni 2.75 millió/epizód költségvetésért a legtöbb kábeles sorozat összetenné két kezét.)

De miért kell egyáltalán bárhonnan lefaragni? Nos, azért, mert az AMC basic cable pénzből akar HBO-színvonalat elérni. Csak összehasonlításképp, a Game of Thrones és a Boardwalk Empire évados költségét 50-60 millió dollárra saccolják, de még az olcsónak tartott Treme is 40 millió dollárba kerül. Az AMC eddig, mindössze két-három sorozattal, a gyártási költségek megosztásával tartani tudta a színvonalat, ám ezek a sorozatai egyre drágulnak, és lassan kifutnak. Új csatorna lévén a saját gyártású programok terepén nincs akkora financiális háttere, mint az HBO-nak; függetlenségének egyik hátulütője, hogy nem áll mögötte egy multimillárdos médiakonglomerátum, mint az FX mögött a News Corp., vagy a TNT mögött a Time Warner; az előfizetői díjakból jóval kevesebb bevétele van, mint kábeles testvéreinek (az USA közel 70 centet, az FX 40 centet visz haza havonta minden kábeles előfizető után, az AMC alig 25 centet).

Eddig a gazdasági kihívások, az AMC-nek azonban kreatív oldalról is új problémákkal kell szembenéznie, ami megintcsak a kommunikációs magatartásban ütközik ki a legjobban. A csatorna egyik idei újonca, a The Killing meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült. A nézettségével nem volt különösebb gond, az első évadja jó számokat hozott, nem is lepett meg senkit a második évad berendelése. Kezdetben még a vélemények is pozitívak voltak, ám az első évad végére egyre többen kritikával illették a krimit. A legtöbben azt kifogásolták, hogy a nyomozás érdektelen és logikai hézagokkal teli, a cselekményszövés enervált és mesterkélt, a karakterek kidolgozatlanok, és az írók a megszokott klisékkel operálnak. A finálé körüli botrány azért is csapott olyan magasra, mert a kritikusok és nézők egy jó része már csak a fő rejtély (a gyilkos kiléte) miatt tartott ki a fináléig, és becsapva érezte magát, amiért nem kapott rá választ.

Az AMC kellemetlen helyzetbe került. Korábban soha (még a katasztrofális The Prisoner mininél) sem érte őket ilyen heves támadás. Nem tehették meg, hogy kihátrálnak az alkotó mögül, hiszen berendelték a második évadot, méghozzá a finálé ismeretében, vagyis elkötelezték magukat Veena Sud csapata és elképzelése mellett. A negatív kritikák közül ezért figyelmen kívül hagyták az évad egészére vonatkozókat, és csak a fő rejtély megoldatlanságáért vállalták a felelősséget, mondván, tévesen kalibrálták a nézők elvárásait, amikor a sorozat promótálásakor azt sugallták, hogy az évad végén kiderül, ki ölte meg Rosie Larsent. (Explicite senki nem állította, hogy megoldást kapunk, de nehéz lett volna máshogy értelmezni a promókat.)

Az AMC tehát úgy döntött, nem reagál érdemben a kritikákra. Ez önmagában még nem olyan meglepő, amúgy is az a szokatlanabb, amikor egy csatorna beismeri a bukást (még a veterán újságírók is meglepődtek, amikor John Landgraf, az FX elnöke sajtótájékoztatóban beszélt a Terriers és a Lights Out kudarcának okairól). Csakhogy az AMC brandjének hangsúlyozott, központi eleme a minőségre való hivatkozás, a kritikuskedvenc pozíció megtartása. Az AMC számára igenis mérvadóak a kritikusok véleményei, a díjátadókon való jó szereplés, és ezért tűnik visszásnak, hogy a The Killing kapcsán kizárólag az évad elején kapott recenziókat emlegetik, tudomást sem véve az időközben végbement általános pálfordulásról (ha megfigyeljük, az Emmy-jelölések is kizárólag az első néhány részre vonatkoznak).

Az AMC identitása, ha válságban nincs is, mindenesetre problematikus. Eddig azt vallották, olyan alkotókat vesznek a szárnyaik alá, akik sehol máshol nem találtak otthonra. Matthew Weiner az után került az AMC-hez, hogy az HBO és a Showtime nemet mondott a Mad Men pilotjára, míg a Breaking Bad eredetileg az FX-re készült. Az AMC-hez került készítő szabad kezet kap, cserébe kvázi a személyével szavatolja a csatorna nívóját, a feltétlen bizalom azonban csak addig működik, amíg az elkészült produktum igazolja a készítőkbe fektetett bizalmat. Mi van akkor, ha valaki tehetségtelennek bizonyul? Ha műve nem ér fel a már bizonyított sorozatokhoz, miközben mégis az AMC brandjét képviseli (ahogy azt Veena Sud több interjúban kifejezésre juttatta)? Márpedig nincs minden bokorban egy évek óta érlelt szerelemprojektet szorongató Weiner, Gilligan vagy Darabont.

Felmerül tehát a kérdés: hogyan tovább? Az AMC értelemszerűen nyitni akar, a két-három presztízs értékű rétegsorozata mellé nézettségi sikereket felsorakoztatni, lehetőség szerint a minőségi kritérium feladása nélkül. Stratégiájuk eddig is kettős volt: kinyitották kapuikat a showrunnerek előtt, ám közben maguk is szorgalmazták a profiljukba illő sorozatok elkészítését, azokhoz keresve alkotókat. Így született meg a TWD és a Hell on Wheels, ám míg előbbinél hatalmas mázli volt, hogy Darabont éppen akkor házalt a képregénnyel, amikor horrort kerestek, Joe és Tony Gayton eredetileg egy modern pszichothrillerrel jelentkezett az AMC-nél, és ahelyett bízták meg őket egy western kidolgozásával. Hiába fektettek bele három évnyi munkát, a HoW-ből hiányzik a markáns alkotói kézjegy, és talán ez is az oka, hogy népszerű westerntoposzok koncepciótlan kollázsának érződik.

Az AMC döntéseit jelenleg a bizonytalanság és útkeresés jellemzi. A minden évben megtartott "bake-off"-on, ahol a beérkezett pilot szkriptekből a csatorna vezetői kiválasztják a legjobbakat, és az íróknak prezentációt kell tartaniuk, mintegy eladva a sorozatukat, hat forgatókönyv kapott esélyt, és egyet sem rendeltek be közülük – így fordulhat elő, hogy jövőre az AMC nem mutat be új drámasorozatot.

A "How To Cheat On Your Wife" című egykamerás szitkom és több valóságshow bekérése azt jelzi, hogy a költséges drámákat olcsóbb műfajokkal próbálják meg egyensúlyozni, és egy új, fenntarthatóbb üzleti modell kialakítására törekszenek, felismerve, hogy messzebb nyújtóztak, mint ameddig a takarójuk ér. Mindez azonban nem változtat a tényen, hogy két-három éven belül búcsút kell mondaniuk mind a két zászlóvivőjüktől, és egyelőre nincs a helyükre jelentkező, két újoncuk kritikailag nem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket. Az AMC egy csapásra lett sikeres, de az idei év jelezte, hogy még mindig gyerekcipőben járnak. Az elkövetkező néhány évben fog eldőlni, képesek-e hosszú távon is megvetni a lábukat a kábeles adók elitjében.