top-image

Kezdetben ezeket a gondolatokat a kubai fegyveres erők Oliva Verde című lapjának szántam. De ostobaság lenne ilyesfajta mellékes részletekhez ragaszkodni, most, amikor már nagyon jól tudjuk, hogy azt az egész létsíkot, amelyben újságok jelennek meg és fegyveres erők ténykednek, egyszerűen a tudatosulás olyan pillanatainak egymásutánja alkotja, amelyeket egyedül az egyesít, hogy minden új pillanatban jelen van az előző pillanatokról való tudás. És bár időtlen időktől fogva nem szakad meg ez az egymásutániság, magában a tudatosulásban nem tudatosul önmaga. Ezért siralmas az ember állapota az életben.

De az emberiség felszabadításának nagy harcosa, Sziddhártha Gautama számtalan munkájában rámutatott, hogy az ember életben való siralmas állapotának fő oka maga az ember önnön létezéséről, életéről és a siralmas állapotáról való elképzelése, azaz a dualizmus, amely annak a – laikusok által létnek, világnak nevezett – valaminek szubjektumra és objektumra való bontását kényszeríti ki, ami valójában sohasem volt és sohasem lesz, hiszen maga az úgynevezett világ egésze ködkép.

Sziddhártha Gautama sok emberhez el tudta juttatni ezt az egyszerű igazságot, mivel az ő idejében az emberek érzései egyszerűek és erősek voltak, belső világuk pedig tiszta és háboríthatatlan. Sziddhártha Gautama, azaz Buddha egyetlen szava teljes mértékben meg tudta változtatni az ember egész életét, és egy pillanat alatt képes volt átjuttatni egy másik partra, a semmi által nem korlátozott szabadság birodalmába. De azóta sok évszázad telt el. Ma Buddha szavai eljuthatnának bárkihez, de a megszabadulás kevesek osztályrésze. Ez kétségkívül azzal az új kulturális állapottal függ össze, amelyet a régi szövegek „sötét kornak" neveznek.

Bajtársak!

Ez a sötét kor már elérkezett. És ez főképpen azzal a szereppel van kapcsolatban, amelyet az ember életében játszani kezdtek az úgynevezett vizuális-pszichés generátorok, vagy másképp: a második fajtájú objektumok.

Amikor Buddha arról beszélt, hogy a dualizmust a világ szubjektumra és tárgyi valóságra való feltételes felosztása váltotta ki, akkor az egyes számú szubjektív-objektív felosztásra gondolt. A sötét kor legfőbb jellemzője az, hogy az ember életét az a kettes számú szubjektív-objektív felosztás határozza meg, amely Buddha idején egyszerűen nem létezett.

Annak megvilágítására, hogy mit kell egyes számú és kettes számú objektumon érteni, hozzunk fel egy egyszerű példát, a televíziót. Amikor a televízió ki van kapcsolva, egyes számú objektumot alkot. Egyszerűen egy üvegfalú ládika, amelyet nézni vagy nem nézni bárkinek szabadságában áll. Amikor az ember tekintete a sötét képernyőre esik, szemmozgását kizárólag a belső idegi impulzusai vagy a tudatában lezajló pszichés folyamatok irányítják. Például képes észrevenni, hogy a képernyőt összepöttyögették a legyek. Vagy megfontolás tárgyává teheti, hogy vegyen-e egy kétszer akkora televíziót. Vagy gondolkozhat róla, hogy nem kellene-e áttenni egy másik sarokba. A be nem kapcsolt televízió semmiben sem különbözik azoktól a tárgyaktól, amelyekkel Buddha idején kapcsolatba kerültek az emberek, lett légyen az kő, a fűszálon lévő harmatcsepp vagy egy kettős hegyű nyílvessző – tehát mindazon tárgyak, amelyekre Buddha utal a beszédeiben.

De amikor a tévét bekapcsolják, akkor az egyes számú objektumból kettes számúvá alakul. Egészen más természetű jelenséggé változik. És bár a képernyőt néző személy nem veszi észre ezt a számára megszokott metamorfózist, az kolosszális méretű. A néző számára megszűnik a televízió mint súllyal, mérettel és egyéb fizikai jellemzőkkel bíró fizikai objektum. Ehelyett a nézőben egy másik – minden itt jelenlévő számára jól ismert – térben való jelenlét érzése alakul ki.

Kicsit most nem a sorozatokról, hanem inkább a tévés világról szeretnék most írni, főleg azért, mert téma igazán friss, ráadásul érdekesnek is mondható: az elmúlt években meghatározóvá tényezővé vált közösségi média ugyanis kezd egyre komolyabb szerephez jutni a televíziózásban is. A jelenség egyértelmű, akármerre nézünk, láthatjuk a nyomait, még mi, magyar sorozatnézők is, hiszen például a FOX kimondottan szereti az adott műsor Twitter hashtagjét a logója mellé biggyeszteni. Amerikában a helyzet pedig még komolyabb: az Accenture jelentése szerint 2012 márciusában a tévénézők 64%-a észlelte a közösségi médiákra vonatkozó jeleket, 33%-uk pedig már használta is a tévézéssel összekötve azokat. Hiába, az internet lett az új watercooler, a kibeszélés online, valós időben zajlik.

socialtv.jpg

De kezdjük az egész folyamatot a legelejéről. Az internet (és a web 2.0) elterjedésével átalakultak a médiafogyasztási szokásaink is - kis túlzással talán azt is mondhatnám, hogy a rádió és a tévé megjelenésével egyenértékű forradalom közepén vagyunk. A közösségi média alatt alapvetően nem a technológiát, hanem a technológia által lehetővé tett kommunikációs formát értjük. És míg a tévézés hőskorára jellemző one-to-many koncepció alapján volt néhány központi médiamogul, akik a híreket, az információkat szállították, ma már a tévéhíradók megnézése helyett egyértelműen az online, many-to-many információszolgáltatás dominál a mindennapokban. És bár a tévének még sokáig lesz szerepe, hiszen a megbízható forrásnak még mindig értéke van, a trend egyértelmű: a televízió lassan meg fog szűnni információforrás lenni, és "mindössze" szórakoztató médiummá válik.

Chuck. Fringe. The Big Bang Theory. Brothers and Sisters. 'Til Death. Community. Mi a közös bennük? Valamennyien kapcsolódnak valahogy a szindikátusi sugárzáshoz.

Manapság egyre gyakrabban kerül elő a fogalom a tévézésben, holott korántsem egy friss jelenségről van szó. Mégis, a közelmúltban az egyszeri sorozatrajongók is megismerkedhettek vele, hiszen számos igazi fanfavorit sorozat utolsó szezonos megújításánál előkerült a téma.

De pontosan mi is az a szindikátus? Azt szerintem mindenki tudja, hogy köze van a 100 rész eléréséhez, mert akkor el lehet adni a szériát. De kinek és hova? És miért pont 100? Miért nem 40, 60 vagy éppen 200? Ebben az írásban ezt próbálom bemutatni, plusz remélhetőleg helyre teszek néhány tévhitet is.

Ez nem tévé, ez HBO. Ismerős szlogen, és amikor meghalljuk, pontosan tudjuk, mit kell magunk elé képzelni. Magas szintű szórakoztatást, erőszakot, meztelenséget, explicit nyelvezetet, mozifilmes látványt, felnőtt tartalmakat, komoly pedigrés alkotókat, innovatív ötleteket és megvalósítást, egyszóval valami olyat, amit sehol máshol nem kaphatunk meg, országos csatornákon legalábbis biztosan nem. A kép mára árnyalódott, hiszen az olyan kábelcsatornák, mint az AMC, FX vagy Showtime, felzárkóztak mellé, és komoly konkurenciát képeznek sorozatfronton, nem véletlen, hogy a szlogen is lerövidült "it’s HBO"-ra. De az HBO név még ma is egyet jelent a minőséggel, a brand, amit a csatorna a 2000-es évek elején kialakított, ma is benne él a nézőkben.

 

Egy dolgot viszont még nem említettem. Amikor az előbb felsorolt jellemvonásokra, vagyis az HBO-brandre gondolunk, elsősorban a drámákra asszociálunk. Az HBO névről először a Maffiózók, a Drót, az Elit alakulat, a Deadwood, a True Blood és a Trónok harca jut eszünkbe. A komédiák, egy-két kivételtől eltekintve, automatikusan a második vonalba sorolódnak. És míg a drámák körében él bennünk egyfajta egységes kép, a szitkomok – vagy nevezzük inkább félórás sorozatoknak őket – jóval szerteágazóbbak, nem sorolhatóak ilyen könnyen egy halmazba. Azaz: az HBO-nak nincsen saját vígjáték brandje. A folytatásban annak próbálok utánajárni, vajon hogyan alakulhatott ez ki, és mennyire tudatos a csatorna részéről. (A bejegyzéshez felhasználtam az AV Club kritikusának, Myles McNuttnak egy, a témával foglalkozó 2010-es értekezését, amit sajnos időközben leszedett a Cultural Learnings blogról.)

Sokszor szóba kerül, hogy egy-egy sorozatnál mennyire fontos a címválasztás – akár az eredeti, akár a magyar címek esetében. Egy átgondolatlan, vagy viccesnek szánt, de erőltetett címválasztás rendesen ki tud babrálni sorozatával, gondoljunk csak a Terriers vagy a Cougar Town példájára, ellenben a jól hangzó, vagy egyszerű, de többrétegű címeket joggal éltetjük. De mi a helyzet az epizódcímekkel? Észrevesszük őket? Érdekelnek minket? Kellenek egyáltalán? Van, akinek fel sem tűnnek az epizódcímek (mondjuk mert igen ritka, hogy mutassák őket a tényleges epizódban), és nem is hiányoznak, másoknak azért fontosak, hogy hivatkozni tudjanak a részekre (próbáljátok csak meg a címük alapján emlegetni a 24 epizódjait), míg vannak, akik izgatottan lesik, hogy kedvenc sorozatuk milyen új címekkel rukkol elő, és vajon mit fedhetnek, mire utalhatnak.

Jómagam az utóbbi táborba tartozom – nincs annál lehangolóbb, mint azt látni egy új sorozat epizódlistájánál, hogy "Episode One, Episode Two…" –, kifejezetten szeretem, ha az alkotók odafigyelnek a címadásra, valamilyen játékot űznek bennük, esetleg nem csak megnevezik velük az epizódot, hanem tartalmilag is hozzákapcsolják, árnyalják vele. Némelyik epizódcím különösen maradandó hatást tud gyakorolni – sosem tudtam például megbocsátani, hogy a vasárnapi Disney-mozidélutánban vetített Ausztrál expressz képes volt "Egy szép nap" címet adni annak a résznek, amelyikben kegyetlenül megölték az egyik legszimpatikusabb főszereplőt.

Nem hullajtottunk oroszlánkönnyeket, mikor a Fox múlt hét elején bejelentette, elkaszálja a nagy reményekkel útjára indított, de szinte már a kezdetektől nézettségi és kreatív problémákkal küzdő Terra Nova-t. A kasza azonban ennek ellenére mégis megihlette az amerikai szakírók többségét és hosszú, elemző cikkek születtek a döntésről, illetve annak rövid és hosszútávú következményeiről. A téma természetesen az utóbbi évek egyik közkedvelt topikja, a high concept sorozatok sorsa volt, melynek kapcsán sorban jöttek a pesszimista előrejelzések. A cikket két részre lehet felosztani, az első felében röviden ismertetem James Poniewozik, a Time újságírójának álláspontját, majd kifejtem a saját véleményemet.

Mivel járhat a Terra Nova kaszája James Poniewozik szerint?

  1. A Terra Nova sikere megnyithatta volna az utat a sci-fi sorozatoknak, a nagy költségvetéssel bíró sorozat bukása azonban elrettentő példa lehet a csatornák számára. Ráadásul az utóbbi időben több olyan sorozat is gyors véget ért, mely magán viselte a sci-fi műfaj jegyeit, emlékezzünk csak a V, The Event, FlashForward hármasra. Vonjuk le tehát a következtetést: a sci-fi eddig sem szerepelt a csatornák kívánságlistáinak élén, ezt követően pedig teljesen kiszorulhat az országos tévék kínálatából.
     
  2. Mindez kihatással lesz az ambíciózus, nagy költségvetésű produkciókra is, Poniewozik szerint az országos csatornák mostantól még jobban biztonsági játékra törekednek majd, nem akarják bevállalni a nagy kockázattal bíró projekteket. Konkrét példát is hozott, Lev Grossman csalódottan vette tudomásul, hogy a The Magicians című fantasy regényének adaptációját visszadobta a Fox, minden bizonnyal a pilot grandiózussága és az ebből eredő ‘veszélyek’ komoly aggodalommal töltötték el a csatorna vezetőségét. Tavaly pedig a Locke & Key-jel történt ugyanez…
     
  3. A nem merünk kockáztatni tendencia már évek óta látszik, egyre kevesebb a high concept sorozat és sajnos azok is gyenge nézettséget hoznak. Idén eddig az Awake, a The River és az Alcatraz is gyengén teljesít, de a Smash is csak a felvezetése miatt él meg, az egyetlen siker eddig a Touch volt.
     
  4. Mindez oda vezet, hogy egyre inkább beszűkülnek a lehetőségek az új, merész tervekkel előálló fiatal írók előtt, akiknek egyetlen reményük, hogy valamelyik kábelcsatorna majd felfedezi őket.

Mivel járhat a Terra Nova kaszája szerintem?

  • Firefly (2002) - 11 rész után kasza, 14 rész összesen
  • Undeclared (2002) - 16 rész után kasza, 17 rész összesen
  • Wonderfalls (2004) - 13 rész után kasza, 13 rész összesen
  • Kitchen Confidential (2005) - 4 rész után kasza, 13 rész összesen
  • The Inside (2005) - 8 rész után kasza, 13 rész összesen
  • Tru Calling (2005) - 25 rész után kasza, 25 rész összesen
  • Reunion (2005) - 9 rész után kasza, 13 rész összesen
  • Drive (2007) - 4 rész után kasza, 6 rész összesen
  • Running Wilde (2010) - 9 rész után kasza, 13 rész összesen
  • Lone Star (2010) - 2 rész után kasza, 2 rész összesen
  • The Chicago Code (2011) - 13 rész után kasza, 13 rész összesen
  • Terra Nova (2011) - 11 rész után kasza, 11 rész összesen


Nagyon durva névsor, mi? Kezdjük azzal, hogyha ezekből a sorozatokból legalább három nem volt meg, akkor azonnal be lehet csukni a böngészőt és el lehet menni pótolni, mert nem tudod, miről maradtál le! Nyugi, az internet megvár.

Igen, mindannyian kult- vagy rajongói sorozatoknak számítanak, érthető, ha a legtöbb sorozataddikt arra emlékezik belőlük, hogy ezeknek mennyire fájt a korai kaszája, és természetesen mind-mind FOX sorozatok voltak.

Pláne, hogy rengeteg olyan extra információ van még mellette, amik egyre csúnyábbá teszik az összképet: a Firefly epizódjait ide-oda kavarták, a Tru Calling második évadját hat rész után vágták kukába, az Inside épp elkezdett felfelé menni nézettségileg, ráadásul nyár volt, tehát nem is volt akkora teljesítménykényszer. De hiába, a FOX már csak ilyen, kegyetlenül lengeti azt a bizonyos hosszúnyelűt, nincs tekintettel a sorozatrajongókra, az érzelmeinkre.

Valami történt a Raising Hope második évadjának 14. részében, amit most el fogok spoilerezni. Aki nem akarja előre tudni, az ugorja át az első két bekezdést, onnantól biztonságban lesz. Na szóval, a Raising Hope egyik visszatérő szála kezdettől a Jimmy és Sabrina közti „will they-won’t they” huzavona, a klasszikus paraméterekkel: a szerencsétlen srác, aki titkon epekedik a jófej csaj után, akinek viszont van barátja – persze, tapló. Az írók javára írható, hogy sosem vitték túlzásba szálat, hagyták, hogy működjön köztük a kémia haverként is, nem erőltették az összeboronálásukat. Időnként persze előjöttek Jimmy/Sabrina-centrikus epizódokkal, mint az új évad 13. része, ahol a Chance-család összefog, nehogy Wyatt elráncigálja Afrikába Sabrinát.

A 14. rész ezt a vonalat látszott továbbvinni, tipikus szitkomos megoldással: Jimmy felbérel egy kamubarátnőt, hogy féltékenységet ébresszen Sabrinában. A sorozat mostanra belerázódott egy kényelmes ritmusba, a Chance-szülők mindig szállítják a poénokat, ez az epizód is jópofa volt, bár elég kiszámítható… egészen a végéig, amikor is meglépték, hogy egy vicces, giccs határán egyensúlyozó, de abszolút megható és ötletes jelenetben, az évad kellős közepén, amikor senki nem számít rá (na jó, az epizód időzítése sugallhatta), összehozták Jimmyéket. Ki tudja, meddig fogják együtt tartani őket az írók, de már ez a lépés elég volt, hogy izgatottabban várjam a következő részeket, hogy felpezsdüljön a sorozat, a karakterek közti megszokott viszonyok. Miért fél mégis megtenni oly sok más sorozat ugyanezt?


A „will they, won’t they”, más néven beteljesületlen vágyakozás (Unresolved Sexual Tension – UST) egyszerre kötelező elem és pestis a sorozatokban. Az okokig egy nyolcvanas évekbeli sorozathoz, Moonlightinghoz (nálunk A simlis és a szende címen futott) kell visszanyúlnunk, és az erről elhíresült, közmondásos Moonlighting-átokhoz. A sorozat főhősei, David és Maddie (Bruce Willis és Cybill Shepherd) évekig kerülgették egymást, mígnem a harmadik évad végén lefeküdtek egymással. A sorozat ezt követően mélyrepülésbe kezdett, elvánszorgott valahogy az ötödik évad végéig, ahol meg is kapta a kaszát. Mégpedig azért – így szól a tévhit –, mert a nézőket csak odáig érdekelte, odáig érdekelhette a két magánkopó története, amíg össze nem jöttek, onnantól nem lehetett mit kezdeni a sztorival, a boldog pár unalmassá vált.

Van tehát egy átkunk: ha egy sorozatban a két – gyakran tűz és víz – főszereplő, akik közt az adja a feszültséget, hogy mikor borulnak egymás karjaiba, végül összejönnek, a sorozatnak annyi, garantáltan unalomba fullad. Ergo, a vágyódást addig kell húzni, ameddig csak lehet. A következőkben megnézzük, igazolható-e a Moonlighting-átok, és egyáltalán, kell-e nekünk feltétlenül ez a klisé.

Országos csatornákon huszon-egynéhány részes évadok szeptembertől májusig, back nine berendelések,  midseason, sweeps, kábelen tíz-tizenhárom rész, brit modell; szerializált sorozatok, high concept, egy rész-egy eset, proceduralok, többkamerás, egykamerás szitkomok… felteszem, aki a Tábortüzet olvassa, annak ismerősek a modernkori sorozatozás ezen paraméterei. Azok a (tetszés szerint bővíthető) paraméterek, amelyek alapvetően meghatározzák, milyen keretek közt mozoghatnak a sorozatkészítők. Meglehetősen tág keretekről beszélek, van bőven mozgástér – a készítők kezét nem a koordinátarendszer, hanem az abban működő szervezetek, emberek kötik meg –, de viszonylag ritkán tapasztalunk olyat, hogy egy sorozat kitörne belőle, szökőévenként érkezik egy Maffiózók, 24 vagy Lost, amely forradalmasítja a meglévő kereteket, vagy azok valamely aspektusát.

Az okok persze sokrétűek. Eleve borzasztóan nehéz hosszú évtizedek alatt megkövesedett rendszerekbe új életet lehelni (lásd, a Nielsen-mérés; az, hogy az új platformok, mint mondjuk a Hulu vagy a Netflix, hogyan befolyásolják a sorozatnézési szokásainkat, külön bejegyzést igényelne). Az is kérdés, van-e egyáltalán igény forradalmat kirobbantani. Ha megkérdeznénk egy Les Moonvest, egyszerűen csak rábökne a CBS nézettségére, és vállat vonna – ami működik, azt minek bolygatni? Jó ez így, ahogy van, lám, az emberek tökéletesen meg vannak elégedve vele. A sokadik történelmi mélypontján szenvedő, az évek során ásott gödörből kimászni képtelen NBC ellenben nyitottabb lehet az új ötletek iránt, mint ahogy Greenblatt kacsingatott is az idei TCA-turnén a rövidebb évadokra épülő kábeles modell felé. Meg aztán, van-e a nézőnek igénye új formákra, van-e még olyan betöltetlen űr, mint az ezredforduló környékén a felnőtt drámáké.

A 2010-es években két készítő is olyan új, innovatív ötlettel állt elő, amire érdemes odafigyelni, és amelyek ha nem is rengetik meg alapjaiban a tévézést, izgalmas új tendenciákat indíthatnak el. Nem meglepő, hogy mindkettő kábelen született, ahol nem kell a legszélesebb nézőközönség, minden létező réteg ízlésére apellálni, de ha előre megtippeltetném veletek a készítőket, nem biztos, hogy ez a két név fordulna elő a legtöbbször. (Lehet játszani, aki még nem görgetett lejjebb.) Az egyik „modell” már bizonyított, a másiknak még át kell esnie a tűzkeresztségen.

Biztos veletek is előfordult már, hogy olvastatok egy cikket, esszét vagy vitaindítót, aminek kapcsán eszetekbe jutott egy csomó gondolat, de kommentnek sok volt a mondanivaló, önálló blogbejegyzésnek meg valahogy kevés. Új rovatunk valami ilyesmire keres megoldást: ha szembejön velünk egy érdekes írás, néhány bekezdésben továbbfűzzük, vitába szállunk vele, vagy megerősítjük saját tapasztalatainkkal – letesszük a magunk két garasát.

Néhány héttel ezelőtt David Haglund vetett fel egy érdekes kérdést a Slate hasábjain. Cikkében amellett érvelt, hogy a Boardwalk Empire, a Boss és a Hell on Wheels egy újfajta kábeles trendet képviselnek, amennyiben nagynevű elődeik mintájára ők maguk is fajsúlyos témákat, problémákat kívánnak feszegetni, magas színvonalú a kivitelezésük, nagy nevek állnak a kamerák előtt és mögött, mégis felszínesek lesznek – túlságosan ambíciózusak, kezdettől sokat akarnak markolni, és ettől keveset fognak. Van, amiben sikereket érnek el, ám jobban tennék (ahogy azt a Breaking Bad tette), ha szűkebb, könnyebben megragadható történettel indítanának, és csak idővel tágítanák ki világuk kereteit.

bottom-img