Valami történt a Raising Hope második évadjának 14. részében, amit most el fogok spoilerezni. Aki nem akarja előre tudni, az ugorja át az első két bekezdést, onnantól biztonságban lesz. Na szóval, a Raising Hope egyik visszatérő szála kezdettől a Jimmy és Sabrina közti „will they-won’t they” huzavona, a klasszikus paraméterekkel: a szerencsétlen srác, aki titkon epekedik a jófej csaj után, akinek viszont van barátja – persze, tapló. Az írók javára írható, hogy sosem vitték túlzásba szálat, hagyták, hogy működjön köztük a kémia haverként is, nem erőltették az összeboronálásukat. Időnként persze előjöttek Jimmy/Sabrina-centrikus epizódokkal, mint az új évad 13. része, ahol a Chance-család összefog, nehogy Wyatt elráncigálja Afrikába Sabrinát.
A 14. rész ezt a vonalat látszott továbbvinni, tipikus szitkomos megoldással: Jimmy felbérel egy kamubarátnőt, hogy féltékenységet ébresszen Sabrinában. A sorozat mostanra belerázódott egy kényelmes ritmusba, a Chance-szülők mindig szállítják a poénokat, ez az epizód is jópofa volt, bár elég kiszámítható… egészen a végéig, amikor is meglépték, hogy egy vicces, giccs határán egyensúlyozó, de abszolút megható és ötletes jelenetben, az évad kellős közepén, amikor senki nem számít rá (na jó, az epizód időzítése sugallhatta), összehozták Jimmyéket. Ki tudja, meddig fogják együtt tartani őket az írók, de már ez a lépés elég volt, hogy izgatottabban várjam a következő részeket, hogy felpezsdüljön a sorozat, a karakterek közti megszokott viszonyok. Miért fél mégis megtenni oly sok más sorozat ugyanezt?
A „will they, won’t they”, más néven beteljesületlen vágyakozás (Unresolved Sexual Tension – UST) egyszerre kötelező elem és pestis a sorozatokban. Az okokig egy nyolcvanas évekbeli sorozathoz, Moonlightinghoz (nálunk A simlis és a szende címen futott) kell visszanyúlnunk, és az erről elhíresült, közmondásos Moonlighting-átokhoz. A sorozat főhősei, David és Maddie (Bruce Willis és Cybill Shepherd) évekig kerülgették egymást, mígnem a harmadik évad végén lefeküdtek egymással. A sorozat ezt követően mélyrepülésbe kezdett, elvánszorgott valahogy az ötödik évad végéig, ahol meg is kapta a kaszát. Mégpedig azért – így szól a tévhit –, mert a nézőket csak odáig érdekelte, odáig érdekelhette a két magánkopó története, amíg össze nem jöttek, onnantól nem lehetett mit kezdeni a sztorival, a boldog pár unalmassá vált.
Van tehát egy átkunk: ha egy sorozatban a két – gyakran tűz és víz – főszereplő, akik közt az adja a feszültséget, hogy mikor borulnak egymás karjaiba, végül összejönnek, a sorozatnak annyi, garantáltan unalomba fullad. Ergo, a vágyódást addig kell húzni, ameddig csak lehet. A következőkben megnézzük, igazolható-e a Moonlighting-átok, és egyáltalán, kell-e nekünk feltétlenül ez a klisé.
Kezdjük a legkönnyebben cáfolható dologgal. Az átok ugyanis már annál a sorozatnál sem stimmel, amiről a nevét kapta. A simlis és a szende minősége és népszerűsége ugyanis nem azért hanyatlott, mert összehozták Davidet és Maddie-t. Sőt, a nézettség még a negyedik évadban is kitartott, amikor a nézőknek elvileg már tömegével kellett volna elpártolniuk az unalmassá váló, boldog párocskától*. Akik egyébként nem is alkottak párt: rögtön azután, hogy ágyba bújtak, újra hajba kaptak, és az ezt követő időszak egy tetemes részét külön töltötték. Egészen konkrétan, nem voltak közös jeleneteik: Maddie Chicagóba költözött, David maradt LA-ban, majd megjárta a börtönt. Rengeteg külső körülmény játszott közre: Cybill Shepherd a terhessége miatt kihagyott fél évadot, állítólag amúgy sem jöttek ki jól Bruce Willisszel, aki közben a Die Hardot forgatta, és az utolsó évadnak még az 1988-as írósztrájk is keresztbe tett.
*Az ominózus epizód, az „I Am Curious… Maddy” 29.5-ös nézettséget hozott, körülbelül hatvan millióan kapcsolhattak a sorozatra aznap este. A harmadik évadban általában top 10-es sorozat viszont még a negyedik évad végén is a 12. helyen végzett.
A simlis és a szende színvonalesésének tehát semmi köze a vágyakozás beteljesítéséhez. De ha megnézzük a másik olyan sorozatot, amit az átok léte mellett szoktak felhozni, ott sem stimmel a dolog. Nevezetesen: a Cheers, amit elméletileg Sam és Diane huzavonája kis híján tönkretett, és csak Diane távozása után ívelt fel újra. Csakhogy Sam és Diane már az első évad végén összejött, szó sem volt végtelenségig húzásról. A készítők tehát nem hivatkozhatnak erre a két sorozatra, ha ódzkodnak az UST feloldásától, nem fogják automatikusan halálra ítélni vele a sorozatukat.
De mit látunk azóta? Hiszen a modern sorozatkészítők közül is sokan tartják magukat ehhez a – mint látjuk, téves alapokon nyugvó – átok sugallta gondolathoz. Nem is olyan régen volt, hogy azért izgulhattunk, vajon Josh és Donna mikor kavarodik végre össze a Fehér Ház folyosóin – a nagy pillanatra egészen a hetedik évad végéig kellett várnunk. A Castle lényegében nem a krimiszálon, hanem a két főhős közti szerelmi vetélkedésen alapszik; a negyedik évadban járunk, és még mindig csak játszanak a nézőkkel. Szegről-végről akár még a How I Met Your Mother is ide köthető, ahol ugyan nincs szigorú értelemben vett UST Ted és az Anya között (hisz utóbbit nem is látjuk), ám a nagy leleplezést azért tartogatják a sorozat legvégére az írók, mert úgy hiszik, az a párkapcsolat már nem lehet érdekes.
Csakhogy amikor egy sorozat elhiszi az átkot, és hagyja, hogy az vezérelje a cselekményt, szinte sosem válik be. Egyrészt a nézők egy idő után a statikus epekedésbe, a sok hátráltató tényezőbe fáradnak bele. Másrészt minél tovább fut egy sorozat, annál nagyobb az esélye, hogy csökken a színvonal, elfáradnak a sztorik, kifogy belőlük a szufla; vagyis, ha az írók túl sokáig, akár a legvégsőkig kivárnak, olyankor fogják, kvázi mentőövként, nézővisszacsalogató nagy dobásként bevetni az UST feloldását, amikor már nagyon sok minden nem működik. És ha ezzel a nagy dobással is kudarcot vallanak, mert az írás színvonala már nem olyan, mint régen, mert nincs idő rendesen felvezetni és feldolgozni a beteljesülést, utólag könnyű ráverni a balhét, amiért nem oldott meg varázsütésre mindent. Így maradt el a katarzis Mulder és Scully esetében, vagy a Gilmore Girlsben.**
**Tanulságos Az elnök emberei esete, ahol az utolsó másfél évad a főszálak tekintetében éppen hogy új erőre kapott, és ha nem is minden téren, de régi fényében tündökölhetett, a Josh és Donna közti szex mégis inkább letudott kötelező kűrnek érződött, két-három évaddal később a kelleténél.
Gyakori köztes megoldás – és nem valami sikeres – amikor az írók nem húzzák el az összeboronálást, viszont utána se veled, se nélküled párt faragnak a szereplőkből, így együtt is tartják őket, meg nem is: mesterséges akadályokat generálnak, érezhetően csak azért, hogy szétválasszák őket, mert úgy gondolják, ily módon visszahozhatnak valamennyit a kezdeti feszültségből. Így aztán hőseink szakítanak, majd újra egy ágyban kötnek ki, hogy aztán újra közbejöjjön valami, általában a sorozatzáróig. Ez bizonyos fokig következhet abból, hogy az ellentétek vonzották egymást, az írók ugyanakkor hasonló csapdába esnek, mintha külön tartanák őket. Mintapélda Ross és Rachel a Jóbarátokból, Sam és Diane a Cheersből, vagy Sydney Bristow és Vaughn az Aliasból.
Hát akkor veszett fejsze nyele ez az egész vágyódásosdi? Nem lehet jól kijönni belőle? Hogyne lehetne. Ugyanúgy lehet jó példát mondani, mint rosszat; a trükk, hogy feledkezzünk meg a Moonlighting-átokról. Rob Thomas partiszervizes szitkomja, a Party Down azzal lopta be magát először a szívembe, amikor Henry és Casey szabványos „will they, won’t they”-nek induló munkahelyi flörtölése már a harmadik részben eljutott a szexig. Üdítő volt látni, hogy a romantikus szálban kiléptek a megszokott mederből, mégpedig azért, mert a kezdettől tapintható, erős vonzalomnak ez volt a természetes kifutása, a való életben sem vártak volna éveket, hogy egymásnak essenek. A kettejük közti vibrálás, csipkelődés és gúnyolódás pedig utána sem vesztett éléből, humorából.
Ami pedig az átok stabil párkapcsolatokra vonatkozó állítását illeti, tudniillik, hogy az csakis unalmas lehet… nos, ez szimplán ostobaság. Olcsó kifogás, lustaság azt állítani, hogy nem lehet érdekessé tenni az első csók/dugás folytatását, a randizásban, együttélésben, házasságban is bőven lehet drámát, humort, erős érzelmeket, konfliktusokat, feszültséget találni. Minden az írók tehetségén, kreativitásán múlik. Az amerikai Office-ban három évadig tartott, amíg Jim és Pam összejöttek, esküvő is lett, baba is lett, a sorozat mégsem rokkant bele. A Jóbarátok és a Parks and Recreation is eljátszotta a maga „will they, won’t they” párosításait, a legnagyobb érzelmi hatást mégis egy lánykéréssel és egy rögtönzött esküvővel érték el, olyan párokkal, akik a házasság alatt sem szűntek meg viccesnek lenni (igaz, nem ők a főszereplők). És bár a Bones hat évadot várt azzal, hogy Booth és Brennan egymásra találjon, a karakterek nem szenvedtek csorbát a boldog, harmonikus kapcsolatban.
Ezek azonban még mindig a kivételek, a Moonlighting-tévhit rendületlenül tartja magát, lépten-nyomon erőltetik a „will they, won’t they” kapcsolatokat, legyen szó szitkomról (Mr. Sunshine, New Girl), proceduralról (helló, „Huddy”), high concept sorozatról (The River) és persze szappanokról (Revenge, Hart of Dixie, Downton Abbey). Kell-e egyáltalán nekünk? Valljuk be, nem véletlenül olyan közkedvelt klisé. Shippelni bizony jó dolog, könnyen bele tudjuk élni magunkat, szórakoztató nézni, könnyen fogyasztható, élvezetes, önmagában nem ördögtől való. Ha ügyesen kerülik el a csapdákat, nem húzzák tovább a kelleténél, jó dolgok is kisülhetnek az UST-sablonból (lásd még, The Good Wife). Csak éppen véges a kifutása, túlságosan is kiszámítható, és az esetek többségében csalódást okoz. Márpedig nem ez az egyetlen lehetőség. Nem kell mindenképp a jól kitaposott útra lépni. Hogy ha összeeresztünk egy férfi és női főszereplőt, nem kell feltétlenül rájuk kényszerítenünk, hogy le akarják tépni egymásról a ruhát, fizikai vonzalom nélkül is lehet dinamikus a párosuk. Don Draper és Peggy Olsen, Leslie Knope és Ron Swanson, Teresa Colvin és Jarek Wysocki a bizonyíték. Akár róluk is vehetünk példát.
Gaines · http://delta.blog.hu 2012.02.28. 14:03:45
"Pedig jól megírt karakterekkel rengeteg lehetőség van egy kapcsolatban - vagy éppen abban, ha mégsem működik."
Ez utóbbit speciel tök jól alkalmazták a Freaks and Geeksben. (Megpróbáltam virágnyelven, de abból is kiderül, hogy miről van szó, viszont feleslegesen túlbonyolított, úgyhogy inkább SPOILER.) Először is, ott Lindsayt richtig nem James Francóval hozták össze, akiért az elején epekedett, és akikkel látszólag az írók elkezdték fűzni a "will they, won't they" szálat, elég hamar nyilvánvalóvá tették, hogy a vonzalom egyoldalú, és a későbbiekben sem érezték szükségét, hogy újra felmelegítsék. Aztán fordult a kocka, és Lindsay belebonyolódott egy olyan kapcsolatba, ahol ő nem viszonozta eléggé Jason Segel karakterének érzelmeit: ezt szintén megelőzte egy feszültség-szakasz, de nagyon hamar kiderült, hogy baromira nem illenek össze, amit viszont csak az egyik fél érzett így. Az egész elcseszett szituációból, aminek abszolút hihető volt a lefolyása, rengeteg poént, kínos jelenetet és drámát tudtak kihozni.
A másik kommentes alfajról meg eszembe jutott a a 4400, ahol egy percig sem erőltették a Tom-Diane kapcsolatot, mégis volt köztük egyfajta látens feszültség, ami aztán csak szimpátiában, barátságban fejeződött ki.
.tnm (törölt) 2012.03.04. 16:29:02
Az is problémás, hogy ha összehoznák a két főszereplőt, akkor nincs visszaút: ha szétcsattanak, akkor csak valami nagyon erőltetett indok lehet, amivel a nyomozások során össze lehetne őket kötni. (Valamelyik szereplő halála.) Ha meg nem, akkor meg stagnáltatni kell a sztorit. Egyébként kb akkor le lehetett írni, hogy soha nem lesz köztük semmi, akkor a halálrafagyástól 5 percre, amikor fogalmuk se volt arról, hogy bárki is tudná, hogy hol vannak, még akkor se adták át magukat az érzelmeiknek.
Visszakanyarodva a Jóbarátokra - és előrebocsátva, hogy nem mintha a sorozat bármiféle elkötelezettséget mutatott volna a valószerűség iránt - valahol mégiscsak reális, hogy a Ross - Rachel kapcsolat a tetemes bukkanó után csak 6-7 évvel és jó pár ügyetlen próbálkozás után tudott újra beteljesedni, bár azt én egy kicsit hiányoltam, hogy semmi garanciát nem kaptunk arra, hogy ezúttal együtt maradnának, mert annyira utolsó pillanatban oldották fel ezt a feszültséget. Túlságosan hajtottak a lehető legnagyobb katarzisért a sorozatzáróban és ennek a szálnak a lezárása szerintem így csorbát szenvedett.
Végülis bármelyik történeti szálról/alaphelyzetről elmondható, nem csak a romantikusakról és bármelyik sorozatról is legyen szó, hogy nem szabadna úgy belevágniuk, hogy nincs egy jó pár előre eltervezett kilépési pontjuk (egy arra, ha csak 13 részes lesz a sorozat, egy ha megkapja a második évadot, egy ha több évad lesz, egy ha 7 évadon túl nyúlnának és esélyes, hogy a szereplők cserélődnek). Meg lehet nézni a Babylon 5 mitológiáját ami a sok váratlan körülmény ellenére (főszereplőcsere, másik főbb szereplő lelép a 4. évad végén, kasza, aztán mégsem kasza stb.) és mégis egészen kereknek és kompaktnak hat a teljes sorozat.
Gaines · http://delta.blog.hu 2012.03.05. 23:05:20
A kilépési pontok bizonyos alapszituációknál baromi hasznosak, sőt, én is kötelezővé tenném, ami kapásból eszembe jut, gimis környezet, nem ártana már az elején tudni, mit terveznek az érettségi után, de az egész évadon (évadokon?) átívelő nyomozásnál sem árt, ha előre megvan, hogyan ütemezzék a nyomokat, fordulatokat. Viszont a nagyon előre tervezéssel át lehet esni a ló túloldalára is - Straczynski nálam már ez az eset a csapóajtókkal és vészforgatókönyvekkel, az a mázlija, hogy zseni, és organikusan hatott a sorozat, de mondjuk ott van Kurt Sutter, aki messze nem tervezte meg olyan alapossággal a Sons of Anarchyt, csak évadokra lebontotta a fő fordulópontokat, amivel viszont a gyakorlatban semmibe veszi a karakterek természetes fejlődését.