Országos csatornákon huszon-egynéhány részes évadok szeptembertől májusig, back nine berendelések,  midseason, sweeps, kábelen tíz-tizenhárom rész, brit modell; szerializált sorozatok, high concept, egy rész-egy eset, proceduralok, többkamerás, egykamerás szitkomok… felteszem, aki a Tábortüzet olvassa, annak ismerősek a modernkori sorozatozás ezen paraméterei. Azok a (tetszés szerint bővíthető) paraméterek, amelyek alapvetően meghatározzák, milyen keretek közt mozoghatnak a sorozatkészítők. Meglehetősen tág keretekről beszélek, van bőven mozgástér – a készítők kezét nem a koordinátarendszer, hanem az abban működő szervezetek, emberek kötik meg –, de viszonylag ritkán tapasztalunk olyat, hogy egy sorozat kitörne belőle, szökőévenként érkezik egy Maffiózók, 24 vagy Lost, amely forradalmasítja a meglévő kereteket, vagy azok valamely aspektusát.

Az okok persze sokrétűek. Eleve borzasztóan nehéz hosszú évtizedek alatt megkövesedett rendszerekbe új életet lehelni (lásd, a Nielsen-mérés; az, hogy az új platformok, mint mondjuk a Hulu vagy a Netflix, hogyan befolyásolják a sorozatnézési szokásainkat, külön bejegyzést igényelne). Az is kérdés, van-e egyáltalán igény forradalmat kirobbantani. Ha megkérdeznénk egy Les Moonvest, egyszerűen csak rábökne a CBS nézettségére, és vállat vonna – ami működik, azt minek bolygatni? Jó ez így, ahogy van, lám, az emberek tökéletesen meg vannak elégedve vele. A sokadik történelmi mélypontján szenvedő, az évek során ásott gödörből kimászni képtelen NBC ellenben nyitottabb lehet az új ötletek iránt, mint ahogy Greenblatt kacsingatott is az idei TCA-turnén a rövidebb évadokra épülő kábeles modell felé. Meg aztán, van-e a nézőnek igénye új formákra, van-e még olyan betöltetlen űr, mint az ezredforduló környékén a felnőtt drámáké.

A 2010-es években két készítő is olyan új, innovatív ötlettel állt elő, amire érdemes odafigyelni, és amelyek ha nem is rengetik meg alapjaiban a tévézést, izgalmas új tendenciákat indíthatnak el. Nem meglepő, hogy mindkettő kábelen született, ahol nem kell a legszélesebb nézőközönség, minden létező réteg ízlésére apellálni, de ha előre megtippeltetném veletek a készítőket, nem biztos, hogy ez a két név fordulna elő a legtöbbször. (Lehet játszani, aki még nem görgetett lejjebb.) Az egyik „modell” már bizonyított, a másiknak még át kell esnie a tűzkeresztségen.

Auteur a tévén

Louis CK FX-es sorozata, a Louie már 2010-ben, az első évadjával is komoly elismeréseket gyűjtött be – a pozitív kritikák mellett ez Emmy-jelölésekben is kifejeződött –, a 2. évadot azonban szinte egyöntetűen a vállukra emelték a külföldi szakírók, nem egy év végi toplistán vette át az első helyet. A sorozat ráadásul a nézettségre sem panaszkodhat, rekordokat nem dönt, de szépen tartja a nézőit, a csatorna pedig a harmadik évad berendelésével adott hangot elégedettségének. A kísérlet tehát működik… de miben is áll a lényege?

Az FX és Louis CK kötött egy alkut. A csatorna teljesen szabad kezet ad a készítőnek, nem hogy nem szólnak bele, de még az epizódokat sem nézik meg adásba kerülés előtt, cserébe Louis CK potom összegből, 200 000 – a második évadtól már 300 000! – dollárból forgatja le a részeket. Egyszerű a képlet, nem? Csak éppen manapság elképzelhetetlen ilyen fokú bizalom, amikor a csatornák fejesei képtelenebbnél képtelenebb észrevételekkel bombázzák a készítőket, rendre kiherélve, lebutítva, minden eredetiségétől megfosztva a produktumokat, s még kábelen is fenntartanak bizonyos fokú kontrollt.

A Louie élő bizonyítéka, hogy a minőség nem a pénzen áll vagy bukik, sőt, a kreativitást néha pont a korlátok tudják felszabadítani. Louis CK a stábon spórolandó a forgatás összes feladatkörét elvállalta – ő a főszereplő, ő rendez és ír minden epizódot, az operatőr az ő kamerájával fényképez, a saját laptopján ő vágja meg a részeket, részt vesz a zeneszerzésben, és valószínűleg még a büfét is ő üzemelteti. A minimális költségvetésbe nem fér bele nagy szereplőgárda, nagyívű történetek, CK visszanyúlt tehát Woody Allen szellemiségéig, és epizódjait szkeccsfilmek módjára, egy-egy közös témát körbejáró rövidfilmek és standup-jelenetek laza összefűzésével építi fel. Nincsenek átívelő szálak, visszatérő szereplőként csak Louie két kislánya és Pamela Adlon karaktere jelenik meg, de ezek sincsenek kőbe vésve, ha CK megunja sorozatbeli bátyjának figuráját, behoz helyette inkább egy nővért.

Arra vagyunk kondicionálva, hogy sorozatainktól elvárjunk bizonyos szintű folytonosságot. Nem szeretjük, ha lecserélnek egy szereplőt másik színészre, ha ugyanaz a színész több szerepben tűnik fel, ha a későbbi évadok eseményei ellentmondanak a korábbiaknak, idegenkedünk attól, ha nincs valamiféle állandóság a karakterekben, a világban. A Louie azért olyan felszabadító, friss élmény, mert fogalmunk sincsen, mit kapunk, ha leülünk egy új rész elé. Láthatunk abszurd jelenetet egy templomi hittanóráról, fekete-fehér hangulatfilmet New York pályaudvaráról, szívbe markoló drámát az öngyilkosságról, ellátogathatunk Afganisztánban szolgáló katonák vagy a szakmájukról beszélgető komikusok közé.

Az eredmény egy, a megszokottnál jóval személyesebb sorozat, CK szerint a világ, valódi auteur-sorozat. A Louie-modell könnyedén alkalmazható, elsősorban félórás sorozatok esetében, csupán egy egyéni látásmódú, valamennyire ismert, nagy munkabírású készítő kell hozzá, valamint olyan csatorna, amely hajlandó megelőlegezni neki a bizalmat (az országos csatornák első körben máris kiesnek, sajnos). Érzésem szerint a polihisztor komikusok volnának a legideálisabbak; gondoljunk csak bele, mihez tudna kezdeni ezzel a formátummal egy Eddie Izzard, Patton Oswalt, Chris Rock vagy Craig Ferguson. Ha hihetünk a kritikusoknak, az első „követő” már idén megjelenik az HBO-n, Lena Dunham Girlse több pénzből és nagynevű producer támogatásával ugyan, de hasonlóan egyszemélyes show-nak ígérkezik.

Feltámad az antológia

A tévés antológia műfaja régen nagy népszerűségnek örvendett, különösen a zsánersorozatok körében, elég csak az Alkonyzónára, a Mesék a kriptábólra vagy a Ray Bradbury Theaterre gondolni, ám a kilencvenes évekre kiveszett a tévés palettáról. Időről időre megkísérlik feltámasztani, ám az antológia-revivalek általában rövid életűnek bizonyulnak, a Masters of Horror két évadot, testvérsorozata, a Masters of Science Fiction csupán egyet élt meg, de emlíhetném az angol Accused-ot vagy Black Mirrort is. Csak a korábbiakat tudnám ismételni: a közönség az állandó szereplőgárdával dolgozó, így vagy úgy, de összefüggő sorozatok mellett tette le voksát, hiszen épp azért szeretünk sorozatokat nézni, mert évekig kísérhetjük figyelemmel kedvenc szereplőink sorsát, arról nem is beszélve, hogy a csatornáknak túl sokba kerülne minden epizódot külön reklámozni.

Más. A pilotberendelések, az upfronts, az évadkezdés környékén jellemzően mindig előkerül néhány projekt, ahol a kritikusok megállapítják: a pilot szenzációs, izgalmas, újszerű, csak… nem látni, hogyan lesz belőle sorozat, van-e benne több évadra elegendő szufla. Az esetek többségében high concept, gyakran zsánersorozatok, SF, fantasy, thriller stb. esnek ebbe a kategóriába, közös ismertetőjegyük, hogy szűk a játéktér, olyan alapszituációra épülnek, melynek véges az élettartama, kifutási ideje, vagy záros határidőn belül eléri természetes végpontját, vagy rétestésztává húzzák.

Csak az idei évadból szemezgetve: egy fiatal lány bosszút áll apja életének tönkretevőin (Revenge); vajon terrorista-e a hat év után hazatérő hadifogoly (Homeland); eltűnt természetfilmes nyomába ered családja és egy forgatócsoport az Amazonason (The River). Ilyenkor rendre felmerül, vajon a készítők minisorozatnak szánják-e, esetleg az első évadban lezárják a fő szálakat, hogy a másodikban egyes szereplők megtartásával új sztoriba fogjanak – ez utóbbit tervezte pl. két korai kaszát kapott sorozat, a Kidnapped és a Drive. Az efféle részleges rebootok nem szokatlanok – a 24-ben Jack Bauernek minden évadban új terrormerényletet kellett megakadályoznia, és még az évadok felénél is volt egy váltás, az FNL három évad után átköltözött East Dillonba, a Skins két évadonként lecseréli a szereplőit –, de nem is túl gyakoriak, a készítők általában hosszú távra szeretnek tervezni.

Vagyis. Némely koncepció túl behatárolt több évadra, ám egyszeri minisorozatnál több lehetőség rejlik benne – a dilemmára Ryan Murphy adhat csattanós választ egy köztes megoldással, a hagyományos antológia műfajának modern kívánalmak szerinti megújításával. Az FX legújabb sikersorozata, az American Horror Story ugyanis az előző bekezdésekben felvázolt problémával szembesült. Adva volt egy sztori, amit nem lehetett a végtelenségig húzni, a kísértetjárta házba költöző családnak a horror és a józan ész szabályai szerint a.) hamar el kellett húznia a csíkot, vagy b.) csúfos véget kellett érniük. Az évadzáró nyitva hagyta a lehetőséget a részleges rebootra, ám Murphy a merészebb megoldást választotta, és befejezettnek tekintette a Harmon-család történetét, hogy a második évadban új szereplőkkel vadonatúj történetet meséljen el.

A cím generikus jelentéskörének megfelelően ezáltal minden évadban egy új horrortoposz kerülhet terítékre, 13 részre dagasztva: mivel már az első évad sem eredetiségre törekedett, nyugodtan lehet majd lopni a klasszikus horrorfilmekből. Sorozatgyilkos, kisvárosi rémtörténet, erdőben/sivatagban rekedő kis csoport menekülése, titkos laborban félresikló kísérletek… a sor a végtelenségig folytatható. Korábban is voltak már próbálkozások az évad-antológiára (Harper’s Island, Murder One), de olyanra, hogy ugyanaz a készítőgárda a 2. évaddal, azonos címen a nulláról kezdjen, tudtommal még nem volt példa (a kommentekben majd kijavítotok). A korlátozott koncepció így válik akármeddig fenntarthatóvá.

Jó kérdés persze, hogyan fognak reagálni a nézők, akik esetleg a megszokott, megszeretett, megismert szereplőket várnák vissza, ehelyett teljesen új felállást kapnak jövő ősszel, üdvözölni fogják-e az új szereplőket, vagy a „régen minden jobb volt” jegyében visszasírják Szadomazo Gumiembert és társait. Kockázatos, de ha bejön Murphyék számítása, miért ne honosodhatna meg ez a köztes formátum más zsánerekben is? American Western Stories – minden évben más vadnyugati legendával. American Romance Stories – más-más párkapcsolati drámákkal vagy romkom szituációkkal. American Crime Stories – új bűnügy minden évadban. Továbbmegyek, még a készítők is cserélődhetnének, a brand égisze alatt egymást válthatnák az adott zsánerben járatos showrunnerek. Teszem azt, egy sci-fi antológia, melynek első évadját Joss Whedon, a másodikat Ron D. Moore, a harmadikat meg mondjuk Steven Moffat vezényelné le. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem összefut a nyál a számban.

Persze most még nehéz megítélni, mi hoz valódi változást, és mi marad meg elvetélt kísérletnek. Talán az auteur-sorozat megmaradt egyedi színfoltnak, talán az évadantológia nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. De ki tudja, talán tíz év múlva visszatekintve elmondhatjuk majd, hogy ott voltunk a kezdeteknél.